Egy barátommal (remélem nevezhetem így) állunk a szilveszterkörnyéki hangulatban, körülöttünk havas szántóföldek. A csípős hidegben viccelődünk az autó mellett, emlékezve a hátrahagyott kilométerekre, hogy bizony az Út a fontos. Mindketten értjük, és jót nevetünk.
Az Út a fontos. Próbálok emlékezni arra az időre, amikor elkezdtem filmeket nézni, majd valami véletlen folytán összegabalyodtam az akkor még értelmesnek tűnő kifejezéssel, hogy művészfilm. Ezzel a főként családom és városom határolta világomban kezdett felsejleni, hogy ez az élet bizony mindennél bonyolultabb. Ahol nem csak válaszolni, de kérdezni is nehéz. Ja, meg az a boldogság elnevezésű valami is egy rémisztően összetett dolog. Nem hiába szenved mindenki azzal, hogy rátaláljon. (Persze a Vörös Zsaru számára elég egy fegyver hűvös markolatának érintése, vagy egy műláb kitekerése.)
Aztán ebből a katyvaszból lassan kiemelkedett az a gondolat, ami az Út végigjárásának fontosságára hívta fel a figyelmet, ahol a megérkezés már nem is annyira lényeges, csak hogy meglegyen a törekvés. Menni, menni, menni. Ezzel az újonnan szerzett felismeréssel pedig még éveken kersztül mentem is, szívtam magamba az újabb és újabb alkotásokat, összekacsintva vászonnal és képernyővel. Az Út a fontos.
És aztán egyszercsak. Hogy mindez nem érdekel. Először csak az tűnt fel, hogy alig járok moziba, és nem csak amiatt, hogy a p2p mennyország áldása eljött közénk. Egyszerűen nem érdekelt. Nem láttam, hogy mi újat mondhatna bármilyen film. Persze, ha néha mégis végignéztem valamit, újabb bizsergés, összekacsintás, majd kis séta a friss levegőn, és ennyi. Állunk a pusztában, és röhögünk, hogy persze, az Út a fontos.
Fura dolog úgy írni egy mozgóképes blogot, hogy közben van ez a nagy beleszarás-hangulat. Jöhet a filozófia, hogy vége a művészetnek, miközben tényleg. Itt már nem lesz hangos-film, színes-film, szagos-film. Persze van még néhány nagy arc, aki erőteljesen lapátol, hogy legyen valami. De az már úgyis 3D, meg az első allergén mozifilm. Mindent láttunk.
Más. Éjszaka tébláboltam hazafelé, és egy földszinti ablak mellett elhaladva erősödve-halkulva jött egy tévéből a reklám, hogynagyondurvánpuhaleszabőre, és automatikusan mosolyra húzódott a szám. Újra a helyén volt az esztétika, amit a rendszerváltás környékén néhány, ma is alig nézett filmes megérzett (hogy azóta mit csinálnak, arról jobb nem is beszélni). Folyton televíziós és rádióreklámokat vágtak bele a magyar valóságba. És ma már még kevésbé tűnik furcsának az egész. Újranézve talán észre sem vesszük. Hiszen nem kell várni a reklámszünetre a filmek között. Csak sétálunk egyet. Ez a mi új esztétikánk.
De mivel nihilista egyáltalán nem, egzisztencialista pedig csak mérsékelten lettem, azért vannak dolgok, amik megtetszenek, és olyanok amiken bosszankodok. Úgyhogy lesz is miről írni. Csak előtte helyre kellett tennem magamban ezt. Nincs nagy elvárás.
