- Anya? – Rubint fészkelődni kezdett a mellettem lévő széken. Odanéztem. – Akkor nem nézzük meg?
     - Majd megveszem neked DVD-n.
    A velem szemben ülő hivatali alkalmazott papírokat tolt elém. Rubint elfintorította egy pillanatra az arcát, de látszólag nem foglalkozott tovább az üggyel, elvégre már nagylány. Csöndben várt, amíg kitöltöttem egy formanyomtatványt, miközben az agyam egy hátsó traktusával azon morfondíroztam, hogy jobb lenne addig várni az egésszel, amíg a kezébe tudom adni a film alapjául szolgáló könyvet, és figyelmen kívül hagyni azt a szemetet, ami nagyon hasonló címen, a harmadik rész kapcsán újra a mozikba került. Egyelőre még nekem kell észnél lennem, hogy mi éri a gyereket.
      Az Úr sötét anyagai-trilógia megvan otthon, elolvasva elég nagy élmény. Igaz, én is akkor tudtam meg, hogy létezik, amikor az első film először a mozikba került. Valaki megemlítette, hogy az alapműnek, amelyben gyermekkönyv létére meghal Isten, és amelyet a katolikus egyház szívesen betiltana, elég nagy rajongótábora van szerte a világon. Az író ráadásul az eredeti alkotáshoz hűnek ismerte el a forgatókönyvet, és elégedett volt a végeredménnyel.
      Mondanom sem kell, hogy engem ez nem győz meg afelől, hogy egy ennyire kiterjedt cselekményű irodalmi alkotást jó dolog bezsúfolni kétórás részekbe, és elterelni a lényegről a gyerekek figyelmét kedves kis plüssmacikkal (igazi daimónok helyett, lásd az alapművet), meg a történet végletes leegyszerűsítésével, amely egyúttal követhetetlenné tétel is.
      Az első rész után számomra úgy tűnt, a filmes vállalkozás befuccsol: ott voltak a fanyalgó rajongók, az értetlenkedő egyéb érdeklődésű közönség, és Dakota Blue Richards, aki hamarabb kezdett serdülni, mint hogy zökkenőmentes legyen a kontinuitás két egymást követő rész között. (A lány egyébként rendkívüli tehetség, fiatal kora ellenére ösztönös sallangmentességével és a teherbírásával nagy jövőt jósoltam neki, és ez többé-kevésbé be is jött: sikeresen kerülte el az idióta tinivígjátékokban való szereplés hívogató csapdáját.) Nem igazán voltam kíváncsi a késéssel érkező második részre (The Subtle Knife, 2010), és a legújabb The Amber Spyglass-ra sem, bármennyit is fejlődött közben a CGI-technika, nem beszélve az időközben lecserélt főszereplő kislányról.
      Homályosan rémlik, hogy még a „Golden Compass” is vajmi keveset tudott felmutatni az elbűvölő történetből: Lyra a könyvbéli szurtos és szájaskodó vadóc helyett egy túldizájnolt jelmezben billegő baba lett (szerencsére Dakota Richards játéka visszarángatja a hihetőség határáról), Iorek Byrnison és a páncélos medvék súlytalanul repkedő, egyszerű VFX jegesmedveutánzatok, Pantalaimon pedig Walt Disney-mosómedve, amiről a könyvben tényleg szó sem lehetett.
      Egyszóval, az általam látottakból kiindulva jobb lenne, ha Rubint nem próbálkozna mostanában a trilógia megnézésével. Annak ellenére, hogy az osztálytársai telebeszélik vele a fejét, hogy az aletiométer-alakú karóra a történet ismerete nélkül fabatkát sem ér, és mondogatja nekem (hiába), hogy a Shrek unalmas.
      – Végeztünk – jelentette ki az ügyintéző.
      – Gyere, megyünk, Cicuska.
      – Mikor veszed meg?
      – Mit? – a táskámban turkáltam.
      – Az iránytűs filmet.
A kérdés ártatlanul zsezsgett a levegőben.