Mégis mozog

(Egy kevés rontóc van benne. Majd szólok.)

Két kisgyerekkel a háztartásban egy időre sokmindennek búcsút lehet inteni. Nem teljes a felsorolás, de a szabadidő az egyik, a horrorfilm a másik. Mert ha marad is szabadidő, azt nem közös horrofilm-nézéssel töltjük ki (mi legalábbis). Emiatt a kevés lehetőséget meg kell becsülni, és nem akármit megnézni. Általános iskolában még az összes Stephen Kinget kikölcsönöztük a tékából, a Sat1 és a Pro7 éjszakai vetítéseit is rögzítettem, amikor csak lehetett. Az egyetem alatt pedig a letöltések (és a felsőoktatási sávszélesség) addig nem látott kapukat nyitottak meg. 

De a mostani szűkös időkben nem csoda, ha izgalomba hoz "Az év horrorfilmje" kijelentés. Így volt ez 2014-ben a Babadookkal (amit még emlegetni fogok), és így volt a 2015-ös The Witch-csel. Hát, nem mindig jön ez össze.

Megpróbálom elmondani (és persze jónéhány poént lelövök, úgyhogy óvatosan). A tudatalattiról (vagy valami hasonlóról) szóló filmek narratívájával az a gond, hogy az ember igazából nem tudja nagyon beleélni magát - meg nem is akarja. Az elejétől fogva lehet tudni, hogy valami nincsen rendben. Egy olyan krimi, ahol nem csak annak kell kiderülni, hogy ki a gyilkos, hanem annak is, hogy mi a bűntény.
Az ilyen filmek természetszerűleg hozzák magukkal a filmkészítők azon törekvését, hogy vizuálisan növeljék a zavart, minél kifejezőbben érzékeltessék, hogy itt bizony nem valós történetet látunk, hanem tudatalattit. Azaz művészetet.

Ez a film három kívánság teljesítéséről szól. Amerikai akarok lenni. Buddhista akarok lenni (oké, ez ellentmondás). És dokumentumfilmes akarok lenni.

Az utóbbi időben (mondjuk években) túlságosan megszaporodtak a filmek a merevlemezeken - még annál is jobban, mint ahogy a tárolókapacitás nőtt. Úgyhogy nagytakarítás. És hogy a fájdalom is kisebb legyen, ehelyütt mementót állítok a törlésre ítélt alkotások előtt. (De azért nem a sírkövekre jellemző visszafogottsággal.)

Ma reggel arra ébredtem, hogy a Bartókon egy költő mesél az élet hullámzásáról. Látni még nem láttam, a kispárnát utoljára fordítottam meg, hogy újra a hideg fele legyen felül. Aztán 5-10 perc, és látás, felkelés, napkezdés.

Azután a gép előtt ülve rájöttem, hogy a mostani hullám a szemétről szól. Már korábban is sejthető volt valami, mert John Waters filmjeit kritika nélkül imádom - azonban a tegnapi napon a webisztánra felekerült videó kapcsán egy kincsesbányára találtam. Az Everything is terrible! csapata a szarból építünk várat régi hagyományát viszi tovább, de lenyűgöző mennyiségben és minőségben. Néha már-már azt hiszem, hogy David Lynch is győzedelmesen néz körbe, hogy naugyehogymegmondtam. Legyen például ez:

Angela Lansbury masturbates in a tub. from Everything Is Terrible on Vimeo.

Major Lazer "Pon De Floor" from Eric Wareheim on Vimeo.

Miss Platnum - Give me the food. Japán motorosok után német-román énekesnő. Multikulti, hopp.

(Most már tényleg írnom kellene egy hosszabbat, mielőtt átmegyek klipajánlóba. Meg félreérthető leszek, hogy mire akarok kilyukadni.)

Na, hát akkor mielőtt a The Nines című filmről lenne szó, veszek egy nagy lendületet, és nekifutásból néhány videó. Éljenek a külsőségek!

Peter Bjorn and John "Nothing To Worry About"

Most már nem tudom tovább titkolni: nyúlközpontú társadalomban élek.

Vigyázat! Vadromantikus túlcsordulás veszélye forog fenn!

Eredetileg az lett volna a bejegyzés címe, hogy "Akire rábíznám a világot", de inkább maradtam a hatásvadász opciónál. Habár amiről itten szó van, az csupa szeretet, és melegség, és takaró alatt összekucorodás, puha párnák közé fúrt fejjel. A központi személy Miranda July, aki egy amerikai képzőművész (performance artist) lenne, és alkotásaiból, projektjeiből jól látszik, hogy az emberek közötti kapcsolatok, a szeretet kérdése mindvégig kiemelt fontossággal bír műveiben (kiében nem). Ami azonban különlegessé teszi (legalábbis számomra) az a finom, megértő közelítésmód.

Egy barátommal (remélem nevezhetem így) állunk a szilveszterkörnyéki hangulatban, körülöttünk havas szántóföldek. A csípős hidegben viccelődünk az autó mellett, emlékezve a hátrahagyott kilométerekre, hogy bizony az Út a fontos. Mindketten értjük, és jót nevetünk.

Az a bizonyos borzongás...

Itt van a jobb minőség (TV Spot).

Hát-hát, itt az ideje valamit kezdeni ezzel. Mondjuk itt van ez a zseniális kis sorozat:

I Love Alaska

A többit meg majd meglátjuk.

 Update: hát ez sem hagyható ki - Csokoládé nyúl

(via BoingBoing)

    - Anya? – Rubint fészkelődni kezdett a mellettem lévő széken. Odanéztem. – Akkor nem nézzük meg?
     - Majd megveszem neked DVD-n.
    A velem szemben ülő hivatali alkalmazott papírokat tolt elém. Rubint elfintorította egy pillanatra az arcát, de látszólag nem foglalkozott tovább az üggyel, elvégre már nagylány. Csöndben várt, amíg kitöltöttem egy formanyomtatványt, miközben az agyam egy hátsó traktusával azon morfondíroztam, hogy jobb lenne addig várni az egésszel, amíg a kezébe tudom adni a film alapjául szolgáló könyvet, és figyelmen kívül hagyni azt a szemetet, ami nagyon hasonló címen, a harmadik rész kapcsán újra a mozikba került. Egyelőre még nekem kell észnél lennem, hogy mi éri a gyereket.
      Az Úr sötét anyagai-trilógia megvan otthon, elolvasva elég nagy élmény. Igaz, én is akkor tudtam meg, hogy létezik, amikor az első film először a mozikba került. Valaki megemlítette, hogy az alapműnek, amelyben gyermekkönyv létére meghal Isten, és amelyet a katolikus egyház szívesen betiltana, elég nagy rajongótábora van szerte a világon. Az író ráadásul az eredeti alkotáshoz hűnek ismerte el a forgatókönyvet, és elégedett volt a végeredménnyel.
      Mondanom sem kell, hogy engem ez nem győz meg afelől, hogy egy ennyire kiterjedt cselekményű irodalmi alkotást jó dolog bezsúfolni kétórás részekbe, és elterelni a lényegről a gyerekek figyelmét kedves kis plüssmacikkal (igazi daimónok helyett, lásd az alapművet), meg a történet végletes leegyszerűsítésével, amely egyúttal követhetetlenné tétel is.
      Az első rész után számomra úgy tűnt, a filmes vállalkozás befuccsol: ott voltak a fanyalgó rajongók, az értetlenkedő egyéb érdeklődésű közönség, és Dakota Blue Richards, aki hamarabb kezdett serdülni, mint hogy zökkenőmentes legyen a kontinuitás két egymást követő rész között. (A lány egyébként rendkívüli tehetség, fiatal kora ellenére ösztönös sallangmentességével és a teherbírásával nagy jövőt jósoltam neki, és ez többé-kevésbé be is jött: sikeresen kerülte el az idióta tinivígjátékokban való szereplés hívogató csapdáját.) Nem igazán voltam kíváncsi a késéssel érkező második részre (The Subtle Knife, 2010), és a legújabb The Amber Spyglass-ra sem, bármennyit is fejlődött közben a CGI-technika, nem beszélve az időközben lecserélt főszereplő kislányról.
      Homályosan rémlik, hogy még a „Golden Compass” is vajmi keveset tudott felmutatni az elbűvölő történetből: Lyra a könyvbéli szurtos és szájaskodó vadóc helyett egy túldizájnolt jelmezben billegő baba lett (szerencsére Dakota Richards játéka visszarángatja a hihetőség határáról), Iorek Byrnison és a páncélos medvék súlytalanul repkedő, egyszerű VFX jegesmedveutánzatok, Pantalaimon pedig Walt Disney-mosómedve, amiről a könyvben tényleg szó sem lehetett.
      Egyszóval, az általam látottakból kiindulva jobb lenne, ha Rubint nem próbálkozna mostanában a trilógia megnézésével. Annak ellenére, hogy az osztálytársai telebeszélik vele a fejét, hogy az aletiométer-alakú karóra a történet ismerete nélkül fabatkát sem ér, és mondogatja nekem (hiába), hogy a Shrek unalmas.
      – Végeztünk – jelentette ki az ügyintéző.
      – Gyere, megyünk, Cicuska.
      – Mikor veszed meg?
      – Mit? – a táskámban turkáltam.
      – Az iránytűs filmet.
A kérdés ártatlanul zsezsgett a levegőben.

 
Megkockáztattam, hogy betekintsek a mai magyar valóságba, mégpedig valamely kereskedelmi csatornánk segítségével, kívül merészkedve az Animal Planet, a Discovery Channel és a TV Paprika biztonságos háromszögén. A hal a tortán végülis mind a három felsorolt csatorna profiljából hordoz valamit.

Egy „celebritásokkal” tarkított tv-főzőcske, ahol a lényeg egymást túllicitálni: minden héten az nyer, aki jobb vendéglátónak bizonyul. Hogy ez kiderüljön, a négyes csapatokra osztott celebek vendégségbe mennek egymáshoz, és a legjobb tudásuk szerint letesznek valamit az asztalra, vagy inkább ki az ablakba, a kölcsönös pontozáskor viszont zsebre nem, amit kapnak. Az elején egész jól szórakoztam, ez túlzás, de a végéhez képes igaz.

A múlt csütörtöki adásban adottak voltak a sikeres magyar show jól ismert elemei: idióta jelmezek (a Michael Jacksonhoz barnára mázolt bőr, a festék félúton olvadozni kezd, és undorító masszává keveredik egy fehér férfi verejtékével), limuzin, hogy valaki nem beszél a magyaron kívül semmilyen más nyelvet, és ezt viccesnek értékelik a műsor készítői.

Kiszel Tünde nem beszél semmilyen más nyelvet a magyaron kívül.

Lelkesen próbálkozik a „Like a Virgin” eléneklésével a limóban, mert mondták neki, hogy ez így jó, mert tudták, hogy csak fonetikusan olvas angol szavakat, mint a lakosság 80%-a. Viszont a 80% helyében azért nem azonosulnék Tündével, bármennyire is szeretné a TV2, mert volna önkritikám.

Nemtom, mért kell egy főzőversenyhez beöltözni. Talán jobb ízű a falat, ha mindnyájan eszetlenek.

Karsai Zita, miután hazáig tolta a hozzávalókat egy bevásárlókocsiban, akkurátusan megfőz, és ideges, hogy sikerül-e az akció, ami figyelve ténykedését eléggé kétséges, de mivel többször elmondja, hogy ma jött ki életében másodszor a konyhába, elnézem neki, és drukkolok, mert én sem csinálnám jobban (tehát itt azonosulok). Kifejezetten zavar az időről időre beszóló, utólag felvett szakács, aki válogatott szidalmakkal pocskondiázza a munkáját. Nem is beszélve a csapattársakról, akik előre mindennek elmondják Zita főztjét, azzal magyarázva a dolgot, hogy mégiscsak egy hebrencs fruska, akit nem lehet komolyan venni. Kiszel Tünde szerint Zita valószínűleg még az áruházban is táncol, és „produkálja magát”, hogy mindenki őt nézze. Vicces, hogy végigkövetve a bevásárlást, mindenre rácáfol, kivéve a táncolást, amiről egyértelműen látszik, hogy a rendező kérte meg rá. A főzési procedúra végén Zita is beugrik egy molyette MTV-raktáros estélyibe, és mikor kérdezi, mondják neki, hogy ő Diana Ross, majd megérkezik a kompánia. Helytálló Szebeni István megjegyzése, miszerint egy idő után „négy elmebeteg ült az asztalnál, akik (…) lemennek teljesen amőba szintre”.

Tünde a magyaron kívül magyarul sem beszél túl jól. Az est fénypontja, amikor a „spiné” szót a „kurva” szinonímájaként értelmezve halálra sértődik. A többiek kínosan feszengenek, mert annyira zavarják őket Tünde debil hozzászólásai, indokolatlan durvasága és értetlenkedése a dolgok állásán. Az egyetlen felszabadító megoldásként az idiotizmusba menekülnek és egy rózsaszínű műpéniszbe énekelnek (állítólag gyerek karaoke), illetve megpróbálják követni a rendező utasításait, aki maga is tök tanácstalan (például párbeszédet kreáltat arról, hogy kinek ki tetszik, mint nő, mint férfi). Tünde pedig ül középen, mint egy nagy, undormány plasztik izé, és tátog, és az arcomra kiül a döbbenet.

Bolond nők sorozat 2.

Sade egyáltalán nem bolond, egyszerűen csakis zenélni szeret, így lehet, hogy szelíden tűri, hogy kezdetleges, jellegtelenségükben és túlzásaikban jellegzetes klipeket készítsenek a számára, amelyek gyakorlatilag köszönőviszonyban sincsenek egyedülálló muzsikájával. A legfelkavaróbb kérdés az énekesnővel kapcsolatban magyar nyelvterületen eddig nevének kiejtése lehetett, de eloszlatjuk a ködöt: helyesen "sadé", hagyományos s-sel. Ami a továbbiakban vitára ingerelhet, már akit, hogy vajon kellettek-e neki videoklipek. Tény, hogy Sade zenéje elsősorban színpadra termett, életerős, igazi arcokat és mozdulatokat kívánó érzelemfolyam, nem pedig könnyen plánozható, tetszőleges díszletbe állítható csecsebecse, amelyik holnap leszerepel a tévében, hazamegy és él tovább a jogdíjakból.

De akkor meg minek bármi hűhó? A legjobb talán az lett volna, ha ezek a förmedvények el sem készülnek. A legjobb még talán az, ha a zenekart felteszik a színpadra és néhány egyszerű kameramozgással rögzítik, ahogy játszanak plébekre, Sade pedig énekel/tátog a csillogó mikrofonba. Amikor a Smooth Operator (1982) videóját először megláttam, próbáltam úgy tenni, mintha szórakoztatónak találnám, hogy milyen béna az egész, ehhehe, a nyolcvanas években még nem tudták, hogy kell az ilyesmit, persze… De az igazság az, hogy leírhatatlan csalódást éreztem, mert a szám hallgatásakor rendszerint kialakuló „tömény” hangulat egy csapásra konkrétan szertefoslott. (A nyelvi fordulatért örök hála Gallusz Nikolettának.) Ami hallható, annak már az első néhány taktusa bizsergeti az érzékeket. De csak bizsergetné, mert a klip idióta, drapp öltönyös B-movie hőse jelenik meg előttem mostmár mindig, meg az a vas tűzlépcső, és végképp kiábrándulok. Dermesztő a Sweetest Taboo (1985) megjelenítése is, amelyben egy olyan drasztikus, szőrös, nyáladzó pojáca a vágy tárgya, hogy csoda, hogy a tévé nem bukik előre az állványról. Könyörgöm, Sade, a nyolcvanas években is, egy finom nő!!! És nem akarom látni, hogy az általa alakított énekesnő (King of Sorrow, 1996) két koncert között, fellépőruhában gyerek vászoncipőket sikál egy lavórban!

            A vizuális terror elszenvedéséért kárpótlásul csakis egyet ajánlhatok, a Lovers Live koncert-DVD-t (Arrowhead Pond, Anaheim, CA 2001. szept. 20, és Great Western Forum, Inglewood, CA, 2001. szept. 21., kiadta a SONY BMG, 2002). Nagy szeretettel: mintha jóváírná az összes eddig elvesztegetett életerő-pontokat, sokszoros élvezettel ajándékoz meg, az extrákról nem is beszélve. Semmi mellényúlás, vagy nyolc kameraállás, mind filmre, élet van a stadionban, robbanó életerő és természetesség a zenében. A fények élők, a vetített háttér, ha van, elbűvölő, és pontosan illeszkedik minden mozzanathoz. A zenekar zseniális. Sade ruhája fantasztikus, nekem is olyan kell. Az extrák között található backstage-film része, hogy a kamerával kirontanak a koncertre várakozók közé, akik elmondják, miért jöttek, és hogy mennyire be vannak sózva. Van, aki elénekli a kedvenc Sade-dalát, néhányan kórusban. Nyüzsögnek, örülnek. A zenekar tagjai hátul melegítenek, lámpaláz ellen szinkronban táncolnak egy nagy tükör előtt. Smink, ruha, körülugrálás, ásványvizek, mikroport, és kezdődhet a show, és akik aznap beneveztek, nem jöttek hiába. Az énekesnő stílusa elbűvölő, egytől egyig mindenkit totál levesz a lábáról a kedvessége, a nőiessége ereje és persze a hangja. Hiteles, őszinte, keresetlen, lényegre törő, bűbájos.

Sade, elveszlek feleségül.

Nekem nagyon a bögyömbe van mostmár az a sok nyavalyás és nyálas ún. kritikus, akik agyba-főbe verik magukat a földhöz a Macskafogó 2. kapcsán, hogy ilyen szar, meg olyan gyenge, és csak úgy ontják az okosságot a nagy csalódásról. Úgyhogy most én mondom a tutifrankót.

Egy kultuszfilmből nem lehet se jó, se az elsőt felülmúló második részt csinálni. Úgyhogy ne úgy álljunk hozzá. Ne lepődjünk meg. Ne várjunk nagyobb durranást. Ez nem a Kill Bill 2. A miheztartás végett képzeljük el mondjuk, a Ponyvaregény 2-t, és vonjunk le tájékozott európai kultúremberhez illő következetéseket.

Alapjáraton legyünk engedékenyebbek. Ne elemezzünk. Ne ízlelgessük a poénokat (Simonyi Balázs a Filmhu cikkében a paranoia határára jutva olyan szóvicceket is elemez, amelyek nem is voltak a filmben, legalábbis észlelhető és oly mértékben zavaró szinten, ahogyan ő érzékelte, totálisan túlspannolt, vérszomjas állapotában). Ne idegeskedjünk, hogy nem olyan lesz. Ne aggódjunk, hogy olyan lesz-e. És ne trenírozzuk magunkat a nagy csalódásra, hogy utána kedvünkre fröcsöghessünk a kocsmában, a barátaink előtt és a blogon. Legyen eszünk tekintetbe venni a második részek üzleti vállalkozás voltát. Maradjunk kellemesek, befogadók és engedjük el magunkat. És akkor hirtelen a helyére kerül minden, és jól fogunk szórakozni.

Mert a Macskafogó 2. történetesen tök szórakoztató és vállalható, és semmi különös azon kívül, hogy a küldetése emlékeztetni a régvolt idők nagy mozijára. Meghajlás az alapfilm és a közönség előtt, köszönet a rajongásért, és legnagyobbrészt üzlet. Mert végre lehetőség nyílt erre Magyarországon. Mert eltelt húsz év. Talán hozzá kéne szokni a gondolathoz, hogy Cookie a suhogós tréningnadrágjában már nem fog visszamenni a balettba ugrálni. Hogy egy egér - Grabowsky - is lehet megalkuvó. Mert a dolgok változnak.

Akkor is ez a helyzet, ha az értelmiségi fanyalgás fostos macskák nyervákolásaként, elégedetlenkedve replikázik ebben a sötét éjszakában, amiben az ún. filmkritikusok botorkálnak.

Vergődő nők sorozat

Hajdú Szabolcs filmjeiről idáig vagy jót, vagy semmit szoktam mondani, ami lehet, hogy hiba volt, mert óvatlanságomban előrevetíthettem következő darabjának rossz, mi több, halotti voltát. Mielőtt azonban megülnénk a tort, legalább bocsássuk előre a tényeket, például, hogy a nagyjátékfilm mindösszesen 16 nap alatt készült, és hogy valószínűleg valamilyen pályázati pénz felhasználási határidejének gyors közeledte erős kényszer alá vonta az alkotókat. Az eredmény leírhatatlan, önmaga halotti beszédét viszont minden további nélkül elkántálja.

Az Off Hollywood durván 85%-ban közelikből áll, amelyek mindig két-két ember vég nélkülinek ható dialógjait rögzítik. 85%-ban valamiről, amin egyáltalán nincs mit megbeszélni, miközben a néző egyre kényelmetlenebbül fészkelődik a székében. Dramaturgia nincs, amennyiben hiányzik a bevezetés, a cselekmény és a befejezés, maga a probléma és a megoldás is.

Szerepel benne egy halálra ítélt film Nem, hanem címmel, amelynek egy halott moziban rendezik a bemutatóját (Átrium), úgyhogy tuti bukás. Szerepel benne egy csőd szélén egyensúlyozó produkciós iroda, elvetélt ötletekkel. Szerepel benne újraélesztendő házasság egy férjjel, aki csinálja  a hisztit, és öngyilokkal fenyegetőzik. De ez az egész valami ködös közelifolyamból áll össze, hátterek és mélység nélkül, szürke és sárga fényekben úszva, amitől mindenképpen elmegy az életkedvünk, hát még a Fox Autórent reklámfóliájától a taxi ablakában.

Török-Illyés Orsolya Adél egy ponton minden, a filmben történtekből kikövetkeztethető ok nélkül egyszercsak földhöz veri magát, sikít, zokog, taknya-nyála egybefolyik, rúg, harap és sír, és elkenődik a szemfestéke. Orvosok állják körbe, akik nem tudják, mit kell csinálni akut pszichózis esetén, bámulnak rá, ami eléggé furi. Jó, hogy nem vonják meg a vállukat. Aztán mégis beadnak valami kellék-szurit neki, megnyugszik, és indul haza, otthon koppanás. Szerintem jól el kellene küldeni kapálni (sírt ásni) őt is, meg a férjét is, hogy valami mégis legyen.

Szerepel a filmben egyetlen élő figura, egy kövér, műbajuszos vidéki színész, akit kivágtak a filmbéli filmből, és ezért szomorú. Érthető.

De semmi más nem, például, hogy mért nem csináltak az Április c. novellából egy 12 perces kisjátékot, és a filmklubon sem vártam meg inkább a beszélgetést, mert nem maradt a tarsolyomban egyéb kérdés Hajdú Szabolcshoz attól eltekintve, hogy

Bolond nők sorozat 1.

Megnéztem a Tori Amos Top Ten-t a tévében, és első körben azon gondolkodtam, hogy vajon mért nem szerettem meg a zenéjét abban az időben, amikor már rég Suzanne Vegát  meg Republicát hallgattam, miközben a többiek Kispált. Emlékszem egy alkalomra, amikor álltam a lemezboltban, és belehallgattam a Little Earthquakes-be, de halál unalmasnak találtam, mint ahogy minden szám egyforma is rajta, valóban. A hallottak nem voltak vizualizálhatóak a számomra. Itt a blogon össze lehetne hasonlítani Tori Amost és mondjuk Suzanne Vegát, vizuális értelemben; de a Top Ten ráébresztett, hogy látványvilágban semmihez nem hasonlítható a csaj!

                                Tori Amos szeret mindenféle dobozokban, falmélyedésekben és egyéb biztonságos lyukakban elhelyezkedni és onnan közreműködni. Finom porcelánbaba-homloka mögött fetisiszta gondolatok – lábujjak, kezek és barokk drapériák – színes tinták és kalitkák. Egyedül a zongorája kedvéért hajlandó tágasabb terekben is megjelenni, minden más esetben előnyben részesíti, hogy valami körülhatárolja az alakját vagy az arcát, például párás ablak (Winter, 1993), fürdőkád (Crucify, 1993), ablakkeret (Cornfalke Girl, 1996), bukfencező faláda, két fehér díszletelem, amelyek mögé el is lehet bújni (Silent all These Years, 1992), lift ajtaja (Raspberry Swirl, 1998), ablak, melyet maga tör be (Pretty Good Year, 1994). Satöbbi. Tengerparti sziklák hasadékai, szűk gipszkarton alagút kivágott kis ablakokkal, babaház, lángok, visszapillantó tükör, legvégső esetben legalább osztott képernyő, a különféle maszkolt képkivágásokról nem is beszélve. A Talulá-ban (1996) sokkolóan hat két átlátszó műanyag fóliából készült orvosi szoba: egy Torinak, egy pedig a zongorának – a két főszereplő a viszontagságok után egymáshoz ér. S ha mindez nem lenne elég, valamelyik klipjében mindezek a klausztrofób motívumok kis híján egyszerre – mondhatni csőstül – jelentkeznek.

            Saját magán kívül leginkább saját magával szeret a legjobban mutatkozni: visszatérő motívum önmaga megsokszorozása, vagy éppen gyermekénjének ábrázolása (Hey Jupiter, 1996; Strange Little Girl, 2001). Kivételt tesz a 1000 Oceans-ben (1999), amikor egy forgalmas city utcáján egy olyan üvegkalickából figyeli embertársait, amelyben nem tud rendesen fölegyenesedni.

A Top Ten-ben legutoljára szerepeltetett klipje (Sleeps with Butterflies, 2005) valósággal tobzódik a fent említett részletekben. A képhatárról akvarellfesték jelleggel burjánzó növényi motívumok térhatásúan fogják közre a fekete ruhás énekesnőt, akit fejjel lefelé belógva adjusztál fehér ruhás tükörképe. Aztán egyforma ruhában kábé egymásnak integetnek két külön „lemaszkolt” körből. Itt úgy tűnik, mindenkinek van külön hintája.

A szövegekből a legritkább esetben értek meg valamit, ami elég gáz, de ez van (pedig több külföldi forrás is megerősíti, hogy értek legalább angolul), viszont szerintem szöveggel vagy szöveg nélkül is eléggé leterhelő élmény a Tori Amos klipek nagy része. Emiatt lehet érdekes az általam mind közül a legbizarrabbnak érzett A Sorta Fairytale (2003), amely bár elsőre kifejezetten ijesztő, mégis egy követhető történet. Úgy döntöttem, ez a klip vetekszik az All is Full of Love-val, ha értitek, miről beszélek. Persze túl szentimentális is vagyok. A klip fent van az IMDb-n, rendezője bizonyos Sanji. Esetleg Sanyi. Akárhogy is hívják, köszönjük neki! Amúgy, ha valakinek nem tűnt volna fel, a korai Amos-klipek mindegyike érzésre is ugyanahhoz a rendezőhöz tartozik (Cindy Palmano).

            Tori minden értelemben halad a korral egyébként, új rendezők, vfx, festék és állandóan frissülő honlap, rajta olyan érdekességekkel, mint a Big Wheel Music Video Contest. Hoppá! A verseny lényege volt, hogy énekesnőnk beült zongorájával egy green boxba, lenyomta a számot, majd odadobta a srácoknak: lehet próbálni. A győztest július 23-án hirdették ki, itt a link. A biztonság kedvéért készült egy „eredeti” klip is a Big Wheel-hez, szerintem a versenydarab érdekesebb. De azért ilyen még nem volt! A futottak még kategóriában valaki például a saját családja történetét úsztatja Tori Amos mögött fényképeken, meg ilyenek.

            Tori Amos új mániája a paróka. Amit eddig kifelejtettem, hogy vizualitása alapvető része, hogy mindig teljesen máshogy néz ki, van, hogy keresgélni kell az arcvonásait a parókák és festékek alatt. Ha már kimerészkedik a nyílt térbe, legalább továbbra is keretezi őt valami. Az arcát. De milyen határozottan! Kaméleonnő, aki valahogy mindig ugyanaz. Mert szerencsére az orrát ezer közül is felismerni.