Túl erősen tűz ez a Nap. Sebaj, megvéd a 40 faktor. A moziban meg úgyis sötét van.

Azt hiszem vigyázni kéne ezzel a Danny Boyle-lal. Az ember néha hajlamos azt hinni, hogy előbb-utóbb elkészíti azt a moziját, ami után egy egész korszakot fognak elnevezni róla a filmtörténetben. Pedig barátunk inkább Bernstein, mint Bach. Csakhogy a Candide, a West Side Story könnyen csúszik, ezzel szemben DB-nek van egy-két mániája, amitől minden alkotása után zavar, nyugtalanság lesz úrrá rajtam.
(Már most szólok. A Sekély sírhantot kihagyom, mert az inkább mozifilmes szárnypróbálgatás (repülés). Ezen kívül láttam még a Vacuuming Completely Nude in Paradise-ot, de az tévéfilm, felirat nélkül meg amúgy sem értettem egy árva szót sem az egészből, hála a munkásosztály angoljának.)
TRAINSPOTTING I. 96-ban valószínűleg lázadó korszakom közepén jártam (ami esetemben nagyon durva belső tépelődéseket és lelki vívódásokat jelentett). Ezen kívül Filmvilág címlapja, és közhangulat: ilyet még nem láttál. És tényleg nem. Szerencsére nem váltam angol drogfüggővé, se alkoholista verőgéppé, habár bizonyos addikciókat azóta sikerült kifejlesztenem. De nagyot ütött. Kortársaimmal összekacsintottunk. Igen, ez nekünk szól, ezt a szüleink úgyse értik, CD megvéve, Just a perfect day, tululu.
A LIFE LESS ORDINARY Itt kezdtem el először gyanakodni, hogy ez a filmtörténeti Danny Boyle korszak nem lesz egyértelmű. Ekkor már beláttam, hogy lázadásomat nem igazán fogom megmutatni a külvilágnak, úgyhogy áttértem a kényelmesebb sznobizmusra. Új vallásom alapján pedig imádni kellett volna az egészet. Angol filmes menni Hollywood, műfajok keveredése, remek színészek, zene, zene, zene. De egy árva kukkot nem értettem az egészből. Mások boldogan mesélték, milyen jó kis vígjáték, de én nem tudtam nevetni. Szimbólumok, elmélkedések a sorsról, ilyenek, de nekem mégsem állt össze. Ezt még letudtam azzal, hogy majd évek múlva úgyis megértem. A biztonság kedvéért addig is mindenkinek állítottam, hogy ezt a filmet nem szabad kihagyni.
THE BEACH Gyorsan letudom. 2000-ben még nem akarózott Leonardo DiCaprio főszereplésével készült filmet megnézni, Tilda Swintonnal folytatott viharos kapcsolatom pedig csak évek múlva kezdődött. Azért az MTV-n mindig örültem, ha jött az All Saints és a Pure Shores. És még csak nem is sejtettem, hogy Alex Garland már a spájzban van.
TRAINSPOTTING II. Eljött az a pillanat is, hogy megnézzem másodszorra. A vészvillogók kigyulladtak. Lehet, hogy kezdtem elveszíteni romlatlan ifjúságom hímporát. Lehet, hogy addigra már telítődtem a másolatokból. Mindenesetre ez a mostani Trainspotting inkább volt egy mesterien megcsinált szórakoztató film, mint az élet mélységes mélyébe hatoló műalkotás. Varázslat helyett bűvészkedés, de az illúzió tökéletes.
28 DAYS LATER 2003-ban éppen ott tartottam, hogy nagyon örültem egy zombis-szörnyes filmnek, hát még ha Danny Boyle rendezte. Ebben a műfajban biztos nem hibázhat. És tényleg. Felbukkan Cillian Murphy, Alex Garland kezd gyanússá válni. És a film vége felé ott a játék a Hell-Hello felirattal, ami sznobizmusomat legyezgette. Jóllaktam.

Kenek magamra még egy kis napolajat.

A Sunshine esetében kénytelen vagyok ragaszkodni kicsiny elméletemhez, mert csak így tudom hitelesen előadni másoknak is, hogy ez a film jó, sőt, fontos alkotás.
Nem lesz itt dennibojlizmus, de van egy Danny Boyle nevű rendező, aki levert néhány cölöpöt, hogy jelezze: erre van a haladási irány.
Ami feltehetően szándékos a filmben az a varázslatos hangulat. A zene és a zörejek egybegyúrt szimfóniája. A sárga, a zöld, a fehér, a piros és a fekete (hogy csak néhányat említsek a filmben használt színek közül). Az emberi dilemmák, a lélek torzulásai, a hit és a remény.
A kemény dolog a cölöpverős rész. A haldokló-újjászülető Nap a filmművészet allegóriája. Az elmúlt évtizedek esztétikai váltása csodásan végigkövethető. Sci-fi (méghozzá öko), melo- és kamaradráma, tinihorror. Csak úgy tocsog a műfajokban. Ezen már meg se lepődik a néző, had ne soroljak példákat. Megszokott, jó kis posztmodern dolog ez.
Azonban megjelenik egy másik váltás is. Ez pedig már nem csak egyszerűen a műfajok, narratívák keveredéséről szól. Mélyebbre hatol és fájdalmasabb. A film közepétől kezdve megállíthatatlanul zuhanunk egy olyan szürreális világba, amit eddig maximum 5 perc hosszúságban láttam Chris Cunningham videoklipjeiben. A főhősöknek esélyük sincsen másként érzékelni a világot, a Nap közelében borul tér és idő. És a nézőnek sincsen esélye. Minden elmosódott, hol felgyorsul, hol kimerevedik a kép. Érzések vannak, hangulat mindenütt. A megszokott vizális kapaszkodók nélkül zuhanunk a végkifejletbe. Én meg azon veszem észre magamat, hogy valami perverz módon még szeretem is. A feliratok alatt biztos vagyok benne, hogy a bombával együtt Danny Boyle pottyant a Napba. És élvezte. Hozzánk majd 8 perc múlva jut el a fény.

Hazafelé, a taxiban még hosszasan méláztam. Először nem vettem észre, hogy a taxióra ütemes pittyegését zeneként élem meg. Csak akkor döbbentem rá, amikor a sofőr bekapcsolta a rádiót, és megszólalt Pataki Attila.