Mindig is vonzottak azok a rendezők, akik a valóságban meglátják a mesét, esztétikai világukban keveredik a képzelet és valóság. Talán saját isten(ek) teremtését jelenti, amikor az ember a véletlenekben, a hirtelen kialvó utcai lámpákban és még ki tudja miben jelentést keres.
Vannak ennek nagymesterei, pl. a hiba nélkül dolgozó Julio Medem (habár a botrány övezte baszkföldi dokumentumfilmje óta nem hallottam róla, de reménykedek, hogy visszatér nemsokára az európai közönség kegyeibe), fel is kell sorolnom: Tehenek, Vörös mókus, Földön egy angyal, Az északi sarkkör szerelmesei, Szex és Lucia. Történelmi vagy kortárs környezetben, de hősei valami meséset keresnek, találnak, újjászületések, mesebeli állatok, véletlenek, mesék a holdról, palindrom nevek. Előre megírt sorsok, hétköznapi emberek varázslatos hősökként. És mindehez nem volt szüksége különleges effektekre.
Vagy a már többet hibázó Terry Gilliam, aki megcsinálta a Halászkirály legendáját, és újra felbukkan néhány őrült, akik egy serlegben a Szent Grált látják, és akikre a közparkban egy gonosz lovag várakozik.
Guillermo del Toro egy kicsit kilóg a sorból, hiszen már elég korán tanúbizonyságát adta, hogy szívesen tocsog a trükkök, effektek világában. Eleinte úgy tűnt, hogy Hollywood megbízható szakembereinek sorát gyarapítja, akire rábízhatóak bizonyos forgatókönyvek, és majd a mozipénztáraknál izzadság nélkül be is hozzák a rájuk fordított dollárokat. Volt a Mimic, a júdásfaj (ami azért nekem tetszett), volt a Penge 2, meg a Hellboy (jajj, jajj, kár volt érte). Csakhogy.
2001-ben, lehet, hogy sokak számára észrevétlenül, elkészítette az Ördöggerinc című filmet. És lehetett az állat keresni a padlón. Egy remek hangulatú, tökéletes horrorfilm, aminek hátterét a polgárháborús Spanyolország nyújtja. Del Toro megmutatta, hogy ha saját témát, belülről fakadót mesél, akkor belead anyait apait. És főként átjött, hogy van nekije saját hangja.
Amikor az A faun labirintusa megjelent a hírekben, reménykedni kezdtem. Van ez a rendező, aki pénzt keresni Hollywoodba jár, de ha megvan a zsé, akkor a saját dolgairól kezd mesélni, mesét és valóságot kever, a spanyolok egy sötét korszakából a varázslatok, szellemek és tündérek világába menekíti szereplőit és nézőit. És már az Oscar-átadón is mindenki őt magasztalta, mekkora fantázia, micsoda mesélő, szakáll és pocak. És persze a kritikák is azóta, csupa csuda itten minden.
Ehhez képest nagy kiábrándulás volt. Végig azon gondolkoztam, hogy vajon az én szívem keményedett-e meg, hogy a film fantáziavilága nem fog meg annyira. De a megfejtés közben arra jutottam, hogy talán a dramaturgiával van a gond. Eléggé esetlegesen, ügyetlenül vannak belepakolva a filmbe ezek a jelenetek. Olyan sefüle-sefarka dolgok. Lehet, hogy az emberevő, kezén szemet viselő lényről már hallanom kellett volna, de ebben az esetben csak néhány fali rajzból derül ki, hogy ő bizony gyerekeket eszik, és az meg tényleg gonosz dolog, amikor leharapja a kis tündérek fejét. Meg ez a három próba, csak úgy. Persze, az örökkévalósághoz vezet, visszatéréshez a birodalomba. De ahhoz elég erőtlenek, hogy a valóság ellenpontját kínálják, valamit, ahova a néző (vagy én) vágyna. A háború őrületének szimbolizálására pedig végképp erőtlen. (Az meg aztán igazán muhaha, az önreflexió, az a földbe vésett körlabirintus, ahol a kislány először találkozik a faunnal. Ez található a Hellboyban is, amikor Raszputyint előhozzák a pokolból. Ott legalább jól nézett ki, ahogy a meggyilkolt vére végigfolyik a vájatban.)
És akkor ott a valóság. Itt meg úgy tűnik, hogy del Toro nem csak az effektekben, de vérben is szeret tocsogni. Nem vagyok egy ijedős alkat, a felvágott száj meg az Ichi, the killer óta nincsen rám különösebb hatással. De egy idő után elkezdett zavarni. Minek? Ezen keresztül akarná érzékeltetni a háború, a valóság borzalmait? Hogy ezek tényleg milyen kegyetlenek? Ha igen, akkor rossz úton halad. Vagy legalábbis egy nem túl mély gondolatokkal megáldott rendezővel van dolgunk. Magyarán ugyanaz a biztoskezű szakember, aki behozza a pénztáraknál a befektetett pénzeket, az a bizonyos mesélés, az a bizonyos saját hang meg valahol máshol keresendő.
Talán a Hellboy 2 jó lesz. Izzadság nélkül, megbízhatóan.
Vannak ennek nagymesterei, pl. a hiba nélkül dolgozó Julio Medem (habár a botrány övezte baszkföldi dokumentumfilmje óta nem hallottam róla, de reménykedek, hogy visszatér nemsokára az európai közönség kegyeibe), fel is kell sorolnom: Tehenek, Vörös mókus, Földön egy angyal, Az északi sarkkör szerelmesei, Szex és Lucia. Történelmi vagy kortárs környezetben, de hősei valami meséset keresnek, találnak, újjászületések, mesebeli állatok, véletlenek, mesék a holdról, palindrom nevek. Előre megírt sorsok, hétköznapi emberek varázslatos hősökként. És mindehez nem volt szüksége különleges effektekre.
Vagy a már többet hibázó Terry Gilliam, aki megcsinálta a Halászkirály legendáját, és újra felbukkan néhány őrült, akik egy serlegben a Szent Grált látják, és akikre a közparkban egy gonosz lovag várakozik.
Guillermo del Toro egy kicsit kilóg a sorból, hiszen már elég korán tanúbizonyságát adta, hogy szívesen tocsog a trükkök, effektek világában. Eleinte úgy tűnt, hogy Hollywood megbízható szakembereinek sorát gyarapítja, akire rábízhatóak bizonyos forgatókönyvek, és majd a mozipénztáraknál izzadság nélkül be is hozzák a rájuk fordított dollárokat. Volt a Mimic, a júdásfaj (ami azért nekem tetszett), volt a Penge 2, meg a Hellboy (jajj, jajj, kár volt érte). Csakhogy.
2001-ben, lehet, hogy sokak számára észrevétlenül, elkészítette az Ördöggerinc című filmet. És lehetett az állat keresni a padlón. Egy remek hangulatú, tökéletes horrorfilm, aminek hátterét a polgárháborús Spanyolország nyújtja. Del Toro megmutatta, hogy ha saját témát, belülről fakadót mesél, akkor belead anyait apait. És főként átjött, hogy van nekije saját hangja.
Amikor az A faun labirintusa megjelent a hírekben, reménykedni kezdtem. Van ez a rendező, aki pénzt keresni Hollywoodba jár, de ha megvan a zsé, akkor a saját dolgairól kezd mesélni, mesét és valóságot kever, a spanyolok egy sötét korszakából a varázslatok, szellemek és tündérek világába menekíti szereplőit és nézőit. És már az Oscar-átadón is mindenki őt magasztalta, mekkora fantázia, micsoda mesélő, szakáll és pocak. És persze a kritikák is azóta, csupa csuda itten minden.
Ehhez képest nagy kiábrándulás volt. Végig azon gondolkoztam, hogy vajon az én szívem keményedett-e meg, hogy a film fantáziavilága nem fog meg annyira. De a megfejtés közben arra jutottam, hogy talán a dramaturgiával van a gond. Eléggé esetlegesen, ügyetlenül vannak belepakolva a filmbe ezek a jelenetek. Olyan sefüle-sefarka dolgok. Lehet, hogy az emberevő, kezén szemet viselő lényről már hallanom kellett volna, de ebben az esetben csak néhány fali rajzból derül ki, hogy ő bizony gyerekeket eszik, és az meg tényleg gonosz dolog, amikor leharapja a kis tündérek fejét. Meg ez a három próba, csak úgy. Persze, az örökkévalósághoz vezet, visszatéréshez a birodalomba. De ahhoz elég erőtlenek, hogy a valóság ellenpontját kínálják, valamit, ahova a néző (vagy én) vágyna. A háború őrületének szimbolizálására pedig végképp erőtlen. (Az meg aztán igazán muhaha, az önreflexió, az a földbe vésett körlabirintus, ahol a kislány először találkozik a faunnal. Ez található a Hellboyban is, amikor Raszputyint előhozzák a pokolból. Ott legalább jól nézett ki, ahogy a meggyilkolt vére végigfolyik a vájatban.)És akkor ott a valóság. Itt meg úgy tűnik, hogy del Toro nem csak az effektekben, de vérben is szeret tocsogni. Nem vagyok egy ijedős alkat, a felvágott száj meg az Ichi, the killer óta nincsen rám különösebb hatással. De egy idő után elkezdett zavarni. Minek? Ezen keresztül akarná érzékeltetni a háború, a valóság borzalmait? Hogy ezek tényleg milyen kegyetlenek? Ha igen, akkor rossz úton halad. Vagy legalábbis egy nem túl mély gondolatokkal megáldott rendezővel van dolgunk. Magyarán ugyanaz a biztoskezű szakember, aki behozza a pénztáraknál a befektetett pénzeket, az a bizonyos mesélés, az a bizonyos saját hang meg valahol máshol keresendő.
Talán a Hellboy 2 jó lesz. Izzadság nélkül, megbízhatóan.
