Muhaha. Kezdésnek hangzatos cím. Akkor vágjunk bele.
Az egész ott kezdődött, hogy annyi hírmorzsa meg lelkes blogbejegyzés elolvasása után sor került a Dexter megnézésére. Eleinte még csak a morbid/bizarr téma tetszett, de hát, gondoltam, azért ez még így nem elég. És akkor...
És akkor elkövetkezett a negyedik rész vége, amikor eljutunk a film lényegéhez. Dexter megfogalmazza, hogy ki ő: Dexter. Ennyi, és semmi több. Azaz a Showtime sorozatának főhőse az abszolút egyén, a törvényeken, társadalmilag meghatározott erkölcsökön kívül/felett álló, saját szabályokat alkotó én. És a nézettségi adatok alapján úgy tűnik, hogy a dolog rímel az amerikai néplélekkel (legalábbis 1,1 millió emberével - ennyien látták az utolsó részt az első 600 ezre után).
Persze kommerciális vonatkozásai is vannak az esetnek (no meg a Golden Globe jelölésnek), lesz folytatás, tavasszal kezdődik a forgatás, meg DVD, meg paperback, immáron Michael C. Hall arcképével.
Csakhogy a számtalan spin-off ellenére túlontúl lezártnak tűnik az egész. Ez a 12 rész egyben a műalkotás. Nem érdekel, hogy miként alakulnak Dexter személyes kapcsolatai a továbbiakban, Debra hogyan jön össze Doakesszal, miként lesz kemény nőből érzékeny virágszállá Laguerta. Az üzenet megvolt, végigvezetve, megjegyezve. (Persze úgyis meg fogom nézni.)
A témáról elmélkedve azonban eszembe jutott a The Incredibles, és az a jelenség, hogy pár nappal a mozi után a megkérdezettek nem emlékeztek a főgonosz céljaira. Mit is akart elérni?
A megoldás: megszerezve a szuperképességeket mindenkit szuperré akart tenni, aminek következtében senki sem lenne szuper.
Aha. De akkor ez most tényleg rossz dolog? Szóval egy újabb (és kommerciálisan is sikeres - mondjuk nem Disney-mércével) példa az individualizmus győzelmére.
Majd rá kellett jönnöm, hogy a dolog nem egyértelmű, amikor végigböngésztem ezt az írást.
A lényeg, hogy elkezdődött.
Az egész ott kezdődött, hogy annyi hírmorzsa meg lelkes blogbejegyzés elolvasása után sor került a Dexter megnézésére. Eleinte még csak a morbid/bizarr téma tetszett, de hát, gondoltam, azért ez még így nem elég. És akkor...És akkor elkövetkezett a negyedik rész vége, amikor eljutunk a film lényegéhez. Dexter megfogalmazza, hogy ki ő: Dexter. Ennyi, és semmi több. Azaz a Showtime sorozatának főhőse az abszolút egyén, a törvényeken, társadalmilag meghatározott erkölcsökön kívül/felett álló, saját szabályokat alkotó én. És a nézettségi adatok alapján úgy tűnik, hogy a dolog rímel az amerikai néplélekkel (legalábbis 1,1 millió emberével - ennyien látták az utolsó részt az első 600 ezre után).
Persze kommerciális vonatkozásai is vannak az esetnek (no meg a Golden Globe jelölésnek), lesz folytatás, tavasszal kezdődik a forgatás, meg DVD, meg paperback, immáron Michael C. Hall arcképével.
Csakhogy a számtalan spin-off ellenére túlontúl lezártnak tűnik az egész. Ez a 12 rész egyben a műalkotás. Nem érdekel, hogy miként alakulnak Dexter személyes kapcsolatai a továbbiakban, Debra hogyan jön össze Doakesszal, miként lesz kemény nőből érzékeny virágszállá Laguerta. Az üzenet megvolt, végigvezetve, megjegyezve. (Persze úgyis meg fogom nézni.)
A témáról elmélkedve azonban eszembe jutott a The Incredibles, és az a jelenség, hogy pár nappal a mozi után a megkérdezettek nem emlékeztek a főgonosz céljaira. Mit is akart elérni?A megoldás: megszerezve a szuperképességeket mindenkit szuperré akart tenni, aminek következtében senki sem lenne szuper.
Aha. De akkor ez most tényleg rossz dolog? Szóval egy újabb (és kommerciálisan is sikeres - mondjuk nem Disney-mércével) példa az individualizmus győzelmére.
Majd rá kellett jönnöm, hogy a dolog nem egyértelmű, amikor végigböngésztem ezt az írást.
A lényeg, hogy elkezdődött.
