Mégis mozog

Örömmel jelentem, hogy mióta elragadott a Holdmajor titka, és egy stábbal green screen-óceánon úszunk, kijött az Overnight plakátja. Kár érte. Miért néz ki mostanában minden plakát a mobilreklámtól az autóreklámig, érintve a filmpakátokat is, mint egy olcsóhús-reklám a Fosan-tól? Ollóval kihasítva, híg lé letörölgetve. És a betűk is.

Bodó Viktor jó húsban van rajta, és bazsajog, akár egy nagymenő, ez stimmel.  A Monopoly-figura jut róla eszembe. A hímmagazin-utánzatú dizájn viszont sántít nekem. Ez az acélszürke nem az. Látta a grafikus a filmet egyáltalán? Látta a plakátot Török Ferenc egyáltalán? Mindegy, jobb, hogy előbb láttam a filmet, és nem a plakátot.

Túl erősen tűz ez a Nap. Sebaj, megvéd a 40 faktor. A moziban meg úgyis sötét van.

Azt hiszem vigyázni kéne ezzel a Danny Boyle-lal. Az ember néha hajlamos azt hinni, hogy előbb-utóbb elkészíti azt a moziját, ami után egy egész korszakot fognak elnevezni róla a filmtörténetben. Pedig barátunk inkább Bernstein, mint Bach. Csakhogy a Candide, a West Side Story könnyen csúszik, ezzel szemben DB-nek van egy-két mániája, amitől minden alkotása után zavar, nyugtalanság lesz úrrá rajtam.
(Már most szólok. A Sekély sírhantot kihagyom, mert az inkább mozifilmes szárnypróbálgatás (repülés). Ezen kívül láttam még a Vacuuming Completely Nude in Paradise-ot, de az tévéfilm, felirat nélkül meg amúgy sem értettem egy árva szót sem az egészből, hála a munkásosztály angoljának.)
TRAINSPOTTING I. 96-ban valószínűleg lázadó korszakom közepén jártam (ami esetemben nagyon durva belső tépelődéseket és lelki vívódásokat jelentett). Ezen kívül Filmvilág címlapja, és közhangulat: ilyet még nem láttál. És tényleg nem. Szerencsére nem váltam angol drogfüggővé, se alkoholista verőgéppé, habár bizonyos addikciókat azóta sikerült kifejlesztenem. De nagyot ütött. Kortársaimmal összekacsintottunk. Igen, ez nekünk szól, ezt a szüleink úgyse értik, CD megvéve, Just a perfect day, tululu.
A LIFE LESS ORDINARY Itt kezdtem el először gyanakodni, hogy ez a filmtörténeti Danny Boyle korszak nem lesz egyértelmű. Ekkor már beláttam, hogy lázadásomat nem igazán fogom megmutatni a külvilágnak, úgyhogy áttértem a kényelmesebb sznobizmusra. Új vallásom alapján pedig imádni kellett volna az egészet. Angol filmes menni Hollywood, műfajok keveredése, remek színészek, zene, zene, zene. De egy árva kukkot nem értettem az egészből. Mások boldogan mesélték, milyen jó kis vígjáték, de én nem tudtam nevetni. Szimbólumok, elmélkedések a sorsról, ilyenek, de nekem mégsem állt össze. Ezt még letudtam azzal, hogy majd évek múlva úgyis megértem. A biztonság kedvéért addig is mindenkinek állítottam, hogy ezt a filmet nem szabad kihagyni.
THE BEACH Gyorsan letudom. 2000-ben még nem akarózott Leonardo DiCaprio főszereplésével készült filmet megnézni, Tilda Swintonnal folytatott viharos kapcsolatom pedig csak évek múlva kezdődött. Azért az MTV-n mindig örültem, ha jött az All Saints és a Pure Shores. És még csak nem is sejtettem, hogy Alex Garland már a spájzban van.
TRAINSPOTTING II. Eljött az a pillanat is, hogy megnézzem másodszorra. A vészvillogók kigyulladtak. Lehet, hogy kezdtem elveszíteni romlatlan ifjúságom hímporát. Lehet, hogy addigra már telítődtem a másolatokból. Mindenesetre ez a mostani Trainspotting inkább volt egy mesterien megcsinált szórakoztató film, mint az élet mélységes mélyébe hatoló műalkotás. Varázslat helyett bűvészkedés, de az illúzió tökéletes.
28 DAYS LATER 2003-ban éppen ott tartottam, hogy nagyon örültem egy zombis-szörnyes filmnek, hát még ha Danny Boyle rendezte. Ebben a műfajban biztos nem hibázhat. És tényleg. Felbukkan Cillian Murphy, Alex Garland kezd gyanússá válni. És a film vége felé ott a játék a Hell-Hello felirattal, ami sznobizmusomat legyezgette. Jóllaktam.

Kenek magamra még egy kis napolajat.

A Sunshine esetében kénytelen vagyok ragaszkodni kicsiny elméletemhez, mert csak így tudom hitelesen előadni másoknak is, hogy ez a film jó, sőt, fontos alkotás.
Nem lesz itt dennibojlizmus, de van egy Danny Boyle nevű rendező, aki levert néhány cölöpöt, hogy jelezze: erre van a haladási irány.
Ami feltehetően szándékos a filmben az a varázslatos hangulat. A zene és a zörejek egybegyúrt szimfóniája. A sárga, a zöld, a fehér, a piros és a fekete (hogy csak néhányat említsek a filmben használt színek közül). Az emberi dilemmák, a lélek torzulásai, a hit és a remény.
A kemény dolog a cölöpverős rész. A haldokló-újjászülető Nap a filmművészet allegóriája. Az elmúlt évtizedek esztétikai váltása csodásan végigkövethető. Sci-fi (méghozzá öko), melo- és kamaradráma, tinihorror. Csak úgy tocsog a műfajokban. Ezen már meg se lepődik a néző, had ne soroljak példákat. Megszokott, jó kis posztmodern dolog ez.
Azonban megjelenik egy másik váltás is. Ez pedig már nem csak egyszerűen a műfajok, narratívák keveredéséről szól. Mélyebbre hatol és fájdalmasabb. A film közepétől kezdve megállíthatatlanul zuhanunk egy olyan szürreális világba, amit eddig maximum 5 perc hosszúságban láttam Chris Cunningham videoklipjeiben. A főhősöknek esélyük sincsen másként érzékelni a világot, a Nap közelében borul tér és idő. És a nézőnek sincsen esélye. Minden elmosódott, hol felgyorsul, hol kimerevedik a kép. Érzések vannak, hangulat mindenütt. A megszokott vizális kapaszkodók nélkül zuhanunk a végkifejletbe. Én meg azon veszem észre magamat, hogy valami perverz módon még szeretem is. A feliratok alatt biztos vagyok benne, hogy a bombával együtt Danny Boyle pottyant a Napba. És élvezte. Hozzánk majd 8 perc múlva jut el a fény.

Hazafelé, a taxiban még hosszasan méláztam. Először nem vettem észre, hogy a taxióra ütemes pittyegését zeneként élem meg. Csak akkor döbbentem rá, amikor a sofőr bekapcsolta a rádiót, és megszólalt Pataki Attila.

Luke Skywalker és Leia hercegnő valójában testvérek, és Darth Vader az apjuk.

Bodó Viktor végül elvállalta a főszerepet Török Ferenc új filmjében, és biztos vagyok benne, hogy azóta is áldja az eszét – már ha látta a végeredményt, amit az országban mindezidáig egyébként csak kevesen. A Filmhu házivetítésének hála, a film megtekintését követő beszélgetésből kiderült, hogy Bodót, aki egyszer tök véletlenül felvette a mobilját, első körben a Szingapúrba írt epizódok érdekelték, és hosszabban kellett meggyőzni róla, hogy jó lesz neki, ha az Overnight nagyrészt Budapesten játszódó jeleneteiben a központi figurát alakítja, aki egy alfa yuppie, konkrétan.

City lights, business nights Elég az hozzá, hogy alfa yuppie az első öt percben bajba kerül. Nem kicsit. Úgyhogy törvénytelen eszközökhöz, Eszenyi Enikőhöz és folyószámlákhoz folyamodik, hogy valahogy összekapja a dolgokat. A végrehajtandó tranzakció, amellyel menthetné a Zegnáját, ha bejön, bravúr, ha nem, bűncselekmény.

No place for beginners or sensitive hearts A tranzakció maga megosztja majd a közönséget: lesz, aki érti, és lesz, aki nem. Megnyugtatásul közlöm, hogy én nem értettem, de nem vagyok közgazdász, hanem királylány – a 22-es csapdájában Milo Minderbinder ügyletei is teljesen összezavartak – de ettől még mindkét alkotás élvezhető, kerek egész. Itt, a regénnyel ellentétben, saját szemünkkel láthatjuk az összegeket számítógépek monitorain, és pár tonna felvásárolt búzát is, amit egy bróker háza előtt rakodnak le, majd vissza ugyanarra az IFÁ-ra. Mindez persze elég kéne, hogy legyen némelyek megvilágosodásához. A vásznat a film nagy részében kitöltő, szürkéskékre fényelt, rideg felületek és csillogó ablakok sikeresen keltik a nézőben az idegenség nyomasztó érzetét, és a külvilágtól való elzártság kétes elefántcsonttorony-élményét közvetítik, amellyel a film bróker-karakterei nap mint nap küzdenek. Szürkék a laptopok, a kosztümök, a növények és az égbolt is, az egyetlen színes holmi az élénkrózsaszínnek hangzó első telefoncsörgés, amely mindannyiuk munkanapjának kezdetét jelenti.

Diamond nights and ruby lights high in the sky A felületesebb szemlélők azért  bőven örülhetnek majd a Szingapúr helyett Bombayben felvett színes-szagos jeleneteknek, a vállalati buli vörös fényeinek (párhuzamban Vass/Bodó egyre feljebb szökő vérnyomásával a kritikus ponton), a térképpel tájékozódó taxisofőrnek (Gyabronka József), az infantilizmusba menekülő nagyfőnöknek (Máté Gábor), Eszenyi szanaszét guruló fehér gyöngysorának, vagy Igor Lazin animációinak, amelyekkel a főhős az interneten lógva nemcsak magát szórakoztatja.

Heaven help him when he falls Bodó Viktor karakteréért, aki többször bizonyítja a film során, hogy érzelmileg meglehetősen korlátolt, olykor kifejezetten gyökér, elég nehéz izgulni, viszont szerencséjére vannak körülötte olyan nők (például Rozi, a csaja - Pető Kata), akik képesek ezen napirendre térni és meggyőzően tolni a pasast valami szebb világ felé. Így kiderül, hogy a csúnya fiúknak is van szívük. Mondom, van szívük, csak majd holnap: ha a tranzakció sikerül.

(Köszönet Sadé-nak.)

Ezek meg csak úgy.
Run Wrake alkotása, régóta kedvencem.

Ez meg másik kedvenc, nyuszi ez is.

 

Gyerekek, mit láttam a Viván!

Akkor és most-ot. Then and Now. Így már végképp senki nem gondolja, hogy Európa összes Vivája 2004 óta a Viacom tulajdona, és ugyanez elmondható az MTVNI-nak korábban legnagyobb konkurenciát jelentő európai nemzeti zenecsatornák (lódítok) javáról is. Ez magyarázhatja a játszott videoklipek egyhangúságát, hiszen lassan minden országban ugyanaz a csapat fogja képernyőre engedni vagy nemengedni a készülő videoklipeket, mindenütt hasonló követelmények szem előtt tartásával. Itthon 2005-ben például egy Virágok a réten című klipet nem engedtek adásba. A megtörtént esetben a zenetévé saját maga kifogásolta a klipben egy tisztáson vidáman zenélő és táncoló emberek bemutatását, azon az alapon, (offline értesülés) hogy a szereplő romák szerintük nyomort és lepukkantságot képviselnek, ilyeténképpen összeegyeztethetetlenek a csatorna imidzsével. Meg ilyenek.

Volt hát min meghökkenni. Az mostanra régi történet, hogy a legújabb Kistehén-klip, a Szerelmes vagyok minden nőbe éjjel-nappal megy – hirdessen nővel – viszont egy óvatlan pillanatban, az Akkor és most két, magyar csatornán számomra teljességgel váratlan klipet prezentált Žagartól (Bossa Astoria 2003, Sounds and Lights 2006), majd rögtön utána kettő olyat, amiben Tracey Thorn énekelt. A második, tényleg Tracey Thorn klip éppen az It’s All True volt, amelyből egy kockát futólag láttam a Cliptip-en – és gondolkoztam, hogy Dunának menjek-e, mivel nálunk ilyesmi úgyse lesz a tévében. Végülis jobb, hogy nem mentem, mert a klip vitathatatlanul lement a Viván, és bár végre kiemelkedik az uncsi kínálatból, azért egyáltalán nem olyan nagy durranás, még ha szívesen ott lettem volna is a forgatásán.

A Bossa Astoriának szívesebben mentem volna mondjuk a vágására, de akkor is szeretem, ha csak úgy nézhetem. Mintha csak én találtam volna ki, olyan szép…

Tudja valaki, hogy mióta van Then and Now a magyar zenetévén?

Utólag olvasom a filmhun (online értesülés), hogy 2003-ban a Bossa Astoriát nem engedték lemenni a benne szereplő budapesti neonok miatt. Ez részben azt mutatja, hogy az itthoni trend lassan változik, meg azt, hogy régi nagy barátom, a néhány hónapja még az Oktogonon látható Totó fényreklám közepéről a klipben mért hiányzik a felirat.

 

Gaál Noémi mozog, és elfér a képernyőn. Ha nagyobb lenne, figyelmemet azzal vívná ki, hogy nem látnám tőle a heti időjárás grafikáját. Ha kisebb – semmi baj. Sajnos nagyon rosszul öltözött. Így már kábé három hete, amióta unalmamban a TV2 híradóját is nézem, fogalmam sincs a következő napi átlaghőmérsékletről, amire alapvetően kíváncsi lennék, mert ahogy megjelenik, teljesen kisiklatja a figyelmemet a toalettjével. Amely érdekfeszítően jellegtelen arca alatt kifejezetten tolakodó, koncepciót nélkülözően eklektikus, előnytelen pontokon feszülő, tagadhatatlanul buggyos ujjú, és nemegyszer drabális. Döbbenetes. Az élmény megragadó; miközben érzékelem, hogy mozog a szája, de egy kukkot sem ért, másodpercekre van szükség, hogy feldolgozzam a látványt – és már vége is az időjárás-jelentésnek. Ez a lány viszont minden egyes nap igazi meglepetés: HOGY NEM LYUKAD ÁT ALATTA SISTEREGVE A GREEN SCREEN ÉGŐ, GYÖTRŐ SZÉGYENÉBEN?

Noémi, nem az a baj, hogy nő vagy, érted?

De inkább egy varangy, befőttes üvegben, és csak menjenek végig a grafikák, egy kis pimm-pamm-pommm zenével.

Na, indexes cikk másnapján letudva az Öszödik pecsét. Aha. Hát még mindig fényévekre vagyunk a minőségtől?
Azt már régóta nem értem, hogy ha egyszer bebizonyosodott, hogy minimális pénzből, pusztán ötletre, kreativitásra alapozva lehet valami igazán jót csinálni, akkor a nagy magyar turulos nehézség nyomja el Magyarországon a kollektív kortex azon részét, amiből kiugorhatna valami érdekes mozgóképes téren? Ne adj (magyarok) Isten(e), az adott alkotó esetleg több ilyet is előállíthat.
Amikor megismerkedtem a Kálmánchelyi-Stefanovics-Végh trió korai alkotásaival (Óz, a nagy varázsló; Szegény Peti nagymamája), zsenge kulturális ámokfutóként is éreztem, hogy ebben van valami. Minimál megvalósítás, zseniális stílusparódia, és még vicces is. De a kisfilmesek démona ott lebegett, és megátalkodottan huhogta: várd csak ki, ha majd hosszabbat csinálnak...
De a hosszabb, és meglepő módon pénzből készült uristen@menny.hu mást mutatott. Jó volt, jó dramaturgiával, humoros, fiatalos és pesti (és ez utóbbiak nem pejoratívnak szánt jelzők, hanem inkább arra utalnak, hogy nem iszonytrendi és nem rögvalóságos - nem magyarázkodok tovább, "hülye alternatív köcsög").
És azután vissza a pénztelenséghez, Legkisebb film, politikai statementtel súlyosbítva. És még mindig jó, az Eperjes paródia egyenesen zseniális (youtube felhasználók előnyben). De Miki bácsi és a Kapa-Pepe páros szerepeltetésével mintha a démont csalogatta volna a távolból. Arra utalt, hogy barátaink kezdenek mélyebben mászni a kortárs magyar filmművészet teljességébe, ami híres arról, hogy konzekvensen szar (költői túlzás).
És akkor jött a Libiomfi. Pénz. Másfél óra. Démon a maga teljességében. Zseniális alapötlet, nagyon elhúzva, nagyon elrontva. Jajj.
Most pedig újra remény csillant fel. Áldokumentumfilm, fél óra, semmi pénz. Hátha. A tetejébe aktuálpolitika. Hátha végre nem tesznek lakatot a szájukra, jól odamondanak és megint csak önmaguknak kell megfelelni.
De jaj, a démon győzött. Megintcsak zseniális alapötlet, többé-kevésbé egységesen végigvezetve. De barátaink humora úgy tűnik korlátos, néha egyenesen gimnazista (vagy felső tagozatos) szinten működik, fájdalmas ripacskodás. Pedig, pedig. Annyira könnyű lett volna valami kultikusat alkotni (amikor a Toldi kávézójának ÁNTSZ-es vizsgálata miatt a mozi előtt cigiztünk, egy erős kopasz megállt a plakát előtt, hosszan nézte - szívesen másztam volna a fejébe, megtudni, hogy ugyan mit állít elő benne egy ilyen cím).
A démon megfogja a vállamat, tölt még egyet a poharamba és arra iszunk, hogy egyszer talán elköltözhet valahova máshova, mert már ő is unja itt. Fényévek, bazmeg, fényévek.

Na! Gyerekek, csináljuk, mer ez a fény a jó csak. Figyeljetek, ide fogtok állni… várjál picit, Zitácska, van már Red Bull? Jó, de lesz? Picsába. Nna. Szóval az a pálya, hogy ide be kéne állni a verdával, nektek meg ez lenne a pozíciótok, és azt kéne, hogy ilyen… hogy kiszáll a csaj, cici, mici, puszi, nyuszi, és akkor ti tök kész vagytok, estek hanyatt, meg minden, érted? 

Nézz ide! Fázol? Nem, szerintem jó a sminkje, adjátok rá a fehér sortot meg a csizmát. A zöldet. Ez kék? Ja várjál, a napszemüvegem, he, he. Aha! Jó lesz, köszcsi. A lány olyan a gettóban, mint egy angyal, mint egy reménysugár, értitek? 

Oké, ezt megvettem! A mucikának szóljatok, hogy ne menjen még a büfébe! Ja, itt vagy! Szuper. Figyelj, neked az kéne, hogy legyél egy kicsit olyan… vagányabb. Legyél egy dög, érted? Mutasd… Aha. Ez egy szűkebb lesz rólad, és nagyon kell, hogy lássam a szemed… Hajolj le egy kicsit jobban. Igazítsunk a kivágáson! Nenene, a trikójára értettem! Köszi! Aha! Naggyon jó. Ez az, nyalogasd a szélvédőt! Istenkirály.

Mikorra jön a gyík? Hát a leguán. Montam, hogy kell. Hogyhogy mire? Mit mondok először? Benne volt a szinopszisban! Ugye, nem cukormentes, kösz. Most tényleg, mér basztok ki velem? Három napja állandóan a nyavalygás, hogy ez nincs, az nincs, bazmeg, de én tök kiírok a könyvből mindent, csak beszéljük meg, oké? Így nem lehet dolgozni! Nem érdekel, hogy mi szerepel a szerződésében!  

Na. Skacok, ti nagyon jók vagytok, csak az a lényeg, hogy lássam rajtatok, hogy mennyire vágytok egy szebb életre!

  

A VH1-on valami elromlott az elmúlt két évben. Tulajdonosai minden jel szerint létrehoztak egy külön csatornát a 60-as, 70-es és 80-as évek legjobb klipjei számára (VH1 Classic), hogy több hely maradjon lejárt szavatosságú MTV-s produkcióknak (amiket persze soha-soha nem lehet megunni: The Osbournes, Beavis & Butthead, I Want A Famous Face), valamint Paris Hiltonnak az eredeti csatornán. A program ettől valaki számára valószínűleg érdekesebb lett, valakinek meg unalmasabb.

De mért nem lehetett úgy hagyni rajta mindent, ahogy sokáig oly jó volt?

Minél több klip születik az évtizedek során, annál több hely kell nekik, és értelemszerűen a zenecsatornák egyre újabb, tematizált klónjait hívják életre – lásd VH1 Soul, VH1 Country, VH1 Uno (latin), VH1 MegaHits, és-a-többi. Külföldön értelemszerűen, mert állandóan számolni kell a megváltozó célközönséggel, új célközönség-szegmensek bevonásával és a régiek megtartásának lehetséges módjával. A világ zenetévéinek egészen nagy hányadát birtokló Viacom gondol (vagy inkább számít: a tulajdonában álló MTV Networks Internationalhez tartozó csatornák európai célcsoportjának vásárlóereje több mint 400 milliárd euró) azokra is, akik ismernek egy régi, 50 Cent nélküli világot.

Külföldön tehát nagy becsben maradnak a letűnt korok klipjei is, nem úgy, mint Magyarországon. Látszólag, persze, nem elsősorban művészeti értékük, hanem fogyasztóvonzó erejük miatt, márpedig a magyar piac igen kicsi – de ezen túl nem lehetséges, hogy azért is, mert a régi klipek odaát a mindennapi kultúra elengedhetetlen részei? Mert hiányoznának a fogyasztóknak, akik felnőttek rajtuk?

Mondjuk, kinek mi, nekem kevés magyar klip hiányzik a régiek közül, de vicces lenne egyszer-egyszer elcsípni a Neoton Famíliát színes harisnyákban, Katona Klárit a gyöngyös frizujával, vagy Nagy Ferót talpig lurexben, ahogy azt énekli, hogy „a diszkóklubban szóól már a zene!” Vagy mekkora lenne, ha a gyulafirátóti tojás is végiggördülne néha a képernyőn… Óriási.

De pontosan mi a fenét akarnak, és lehet eladni a régi klipekkel? A régizene-tévék esetében nehezen értelmezhető a termék fogalma is: a videoklip, a zenecsatorna, vagy a klipek között látható reklámokban bemutatott holmik azok? A zenetévék terjeszkedésében és kínálatuk bővülésében ráadásul van még egy nagy ellentmondás: az elmúlt másfél-két évben hatalmas szerephez jutottak a videoletöltésre szakosodott internetes oldalak, amelyeken a nap bármely szakában hozzáférhető szinte minden klip, amelyekre a zenetévéken hiába várna valaki (?) esetleg hetekig, hónapokig is.

            Komolyan idegesít, hogy a VH1 mennyit kaszálhat azon a pár hirdetésen, amelyek a programban alig észrevehetően bújnak meg, és jóformán nem is lehet érteni, mit akarnak (főleg lengyelül). Miért éri meg életben tartani a múlt reménységeit? Hol a biznisz?

            Rokker Zsoltival szólva: Mama, hol a zsé? Ne mondja, hogy a zé után!

 

Ha elkezdesz hinni, minden félelmed valóra válik. A háztartási horror könnyen magával ránt, hogy már azt sem tudod, hányadán állj egy közönséges földimogyoróval.

Nagyon fontos: soha ne tegyél semmit a szádba a kritikus pillanatban, amikor Rachel Keller éppen Samara dossziéját bújja, és halálra rémültök egy százlábútól, amelyik a porosodó iratok közt bújt meg idáig; ne egyél, ne igyál, ne rágózz, és ne legyen semmi a szádban, ami a parányi részek lenyelésekor 3 év alatti gyerekek fulladását okozhatja. Különösen igaz ez egy földimogyoróra. Nem tudhatod, ha túlzottan megijedsz, vajon a nyelő- vagy a légcsövedben köt ki. Én tegnap túléltem. Úgyhogy röhögtem.

De Samara sosem hagyja abba.

 

Annak idején hálistennek a videoklipekből írtam a szakdolgozatomat, úgyhogy volt hova nyúlnom, amikor felpattantam a tévé elől (magamon kívül), hogy utánanézzek egy-két információnak. Első körben megállapítottam, hogy a dolgozat kontár, és a biztonságosan mellébeszélős színvonalat hozza, ami az egyetemi képzésnek, ahova jártam, abban az időben szintén markáns ismertetőjele volt, viszont csak négyest kaptam rá. Úgyhogy nem tudom, mi van, de inkább nem vállalom a felelősséget. Sikerült azonban pár használható mondatot kihalásznom a fércműből, ami elindította a gondolatmenetet, ami ha nem is jut messzire, valameddig elbotorkál.

Magyarországon az elkészülő videoklipekre kifizetett összeg az előadóra szánt marketing-költségvetésnek körülbelül 10%-a. A költségvetés alapját pedig az adja, hogy az előadó lemezétől mekkora kereskedelmi hasznot remél a kiadó. Vagyis olyan előadónak készítenek csak, aki tuti befutó.

Ez rosszul hangzik, sőt felmerül a gyanú, hogy így talán nem arra használják a klipet, amire való, azaz reklámozásra, hanem mintha afféle csiribiri mulatságot látnának benne, amely esetben természetesen mindegy is, milyen a végeredmény. Sztárok arca az örökkévalóságnak, – aztán mehet a kukába. (Egy klikk: most repül a kismadár! És egy másik: Biztos, hogy törölni akarja: ’mcducky.txt’?) Ez világosan látszik, elég, ha megnézünk a legújabb magyar klipekből kettőt. Úsznak valami trendi szürkeségben. Vagy szürkéssárgában.

De akár nézzünk meg többet, mint kettő, ha már úgyis itt vagyunk. Dorina a változatosság kedvéért egy fürdőkádban úszik. Telített színek. Dorina felszabadult, kidugja a lábát a habból, lehet röhögni rajta – de ő enélkül is jól ismert, önálló showműsor. Vegyünk inkább két nem-megasztárt, akiknek nem mellékes a reklámérték: nos, Emilio és Fatime a mögéjük lőtt szokásos izgalmas, geometrikus falfelületeken nem igazán találják a helyüket, mondhatni, legurulnak róluk. Bocs. Aztán vannak önjelölt sztárok is, akiknek nem számít a pénz, vagyis az pont nem számít, őszintén örülnek a fejüknek, támogatják a művészetet, és előszeretettel pózolnak lepukkant helyeken, vagy éppen a fóti díszlet Notre Dame-jának lépcsőin (már megint), eltökélt, napszemüveges rendezők lázálmaiban. És végül két megasztár, akik úgy tűnik, szintén ráérnek vacakolni: Caramel és Bartók Eszter valami életlen, sárga fosba ragadt, és táncosok nyomják le őket. Gyakori kellékek a szomorú lány, a haverok, a hájas magyar celebek, a padlóhoz ragasztott retró-fotelek, és különféle üvegépületek. Általánosnak mondható, hogy a klipekben a hiányzó részeket gyerekek szerepeltetésével pótolják, akik szomorkás-romantikus jelenetekben, trendi cuccokban, lassítva láthatók.

A fent említettek megtekintése után, az egyéb vizsgálódást mellőzve könnyen beigazolódni látszik, hogy a megfelelő ismertség esetén tényleg mindegy, mi van valakinek a klipjében a képen, mi több, ez azok esetében is így van, akik a klippel szeretnék magukra felhívni a figyelmet. Mindazonáltal nyugodt szívvel szeretnék aludni, és elárulom, hogy amikor érezhetően NEM mindegy, mi van a képen, az több szempontból is jó eredményre vezet. Tök cool: a Mystery Gang Woodoo Doll-ja (lásd feljebb). Vagány: Roy és Ádám – Újfullánk. Elegáns: a nagylátószöggel felvett Nagykörút-klip, kár, hogy Bery feje folyvást kitakarja a lényeget, és a dal, amit énekel, zavar a gondolkozásban, pedig egy csomó ideig idegesít, mért nem ismerem fel, Pest melyik részéről van szó. Ellentmondást nem tűrve ösztönöz viszont végignézésre Rúzsa Magdi Aprócska blues-a. Ezekben a klipekben van kis kakaó, ha szigorúan a hirdetés-lényeget veszem, és akkor is, ha pusztán a felbukkanó mozgóképek közönségre (rám) gyakorolt hatását vizsgálom. Mármint, ha valakit ez érdekel. Igen figyelemreméltó lehet továbbá egy másik klipben felbukkanó Tisza cipős leányzó, aki elektronikus dallamra lélekszakadva rohan a sötétben, többé-kevésbé a zene ritmusára. Érdekelt volna, hová szalad a lelkem, de nem derült ki. Vagy nem emlékszem. Mindenre én sem emlékezhetek. A többi kacatot viszont másnak sem ajánlom.

Amúgy a dolgozatomban azt írom, egy-egy klip a Viva Tv képernyőjén átlagosan három hónapot tölt, hogy végül szép fokozatosan levegyék műsorról. Hogyan kerültök oda a polcra? Három és fél perc, két hónap és egy durva hét: a sztárok arca minden valószínűség szerint előbb vagy utóbb egy kurva nagy pincében végzi a Viva stúdiói alatt, Betán, ami nem a legjobb biztosíték az örök életre.

 

Meg a díjkiosztón is, ahol valamiért különdíjban részesítették a srácokat, akik a filmek előtt látható rövid kis izéket készítették, miszerint ez itt a 38. Magyar Filmszemle, egyébként pedig a Moholy-Nagy vizuál-hallgatói. Szerintem… Szerintem aranyosak, meg minden, elsőre elég szórakoztató volt, ahogy egy fiú meg egy lány 38-as karikával ellátva, idétlen kötött sapkában teniszezni próbál egy meredek domboldalon (a meredek dőlésszöget a kamera megfelelő elhelyezésével hozták létre); sőt a lány különszáma, amikor képtelen egy helyben megállni a teniszütőjével, és egymás után négyszer minden ok nélkül seggre esik a „meredeken”, képes volt elérni nálam ugyanazt a hatást, mint egykor a gumicsirkés pasi a filmek előtt. Csak nem tudtam kötni! Mármint, hogy a Szemlén alig volt valami, amitől seggre essek, a többi vizuális gyerekektől meg mégúgyse. Igaz (!), nem láttam minden epizódot.

Lányokfiúk, az csak a nyolcvanas években nem gáz, ha valaki a Keleti pályaudvaron direkte elhelyezett moziszékek között keresgéli a helyét, ahova a jegye szól!!!

Félek, hogy ki fog aludni a láng a konvektorban. Nem vehetem le a melegítőt, mert reggelre még jobban meg fogok fázni. Marad az izzadás. Lábamnál ürestekintetű próbababa mered a sötétbe. Lehunyom a szememet. A szoba közepén fekszem, körülöttem tér, a falak messze vannak. Az utcai lámpa pont rámlát, félpercenként kialszik-felgyullad. Forgolódok. Üvegcsörömpölésre ébredek. Talán álom? Újabb. Valaki az utcán üvegtáblákat zúz be. Lehet, hogy az ablak a következő. A szilánkok elérnének a matracig. Felkelni nem merek. hátha már a ház előtt jár. Vagy kitört valami forradalom, ami az addig felgyűlt feszültségből robbant elő? A lámpa tovább villog. Meleg van. Izzadok. Félek ránézni a babára.
Reggel az utcán keresem a nyomokat, sehol semmi. Belépek a trafikba, cigit veszek. Még egyszer körbenézek. Rágyújtok.

Lássam csak. Vagyis hadd nézzem. Először is, a képen egy szomorú nő, aztán egy másik, harmadik, mindnyájan sárgás homályban úsznak, és teljesen hasonló ruhát viselnek, kivéve a színt, de ez a világítás miatt úgysem nagyon látszik. Három különböző falhoz támaszkodva énekelnek három különböző szép, szerelmes számot, és láthatóan gyötri őket a szívfájdalom. Itt még nem kapok a szívemhez. Jön egy kis hip-hop, szürkészöldben és sárgában, kemény csávók lassításban törnek-zúznak, tűz lángja lobog, arany csillan, mindenki elszáll, tömény élet, a jóseggű csajokat meg elszöktetik. Na, hátha végre valami: Justin Timberlake vadiúj klipjében egy egészen vad, fekete lány szalagot harapdál le valakinek a csuklójáról. Erre felkapom egy pillanatra a fejem, aztán visszazökkenek közönyömbe, jöhetne valami más, esetleg megint és mindig csak szürkéssárgában, csak egy kicsit aggódom, hogy nem fogok emlékezni, hogy mi az, vagy hogy ez most még az, ami az előbb, vagy egy másik, vagy ez már az-e, vagy az, amelyikkel csak összekevertem. Madonna már megint valami vetített háttérbe csöppent.

Kitartóan várok, de egy idő elteltével már NAGYON aggódom. Mert annak a világnak, ahol bármi megtörténhet, ahol ritmusra suhan a táj, ha kinézünk egy vonat ablakán, Kylie-val együtt több száz napozó test egyszerre vonaglik és Lauryn valahol a tű előtt jár, nyomát sem találom. Mintha a pszeudo-valóságnak ez a csillogó darabkája, amihez régen annyira ragaszkodtam, elsüllyedt volna az árral, mint Atlantisz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Én tényleg nem azt mondom, hogy Christopher Walken szünet nélkül szállodahallokban röpködjön és mindenáron robotlányok szexeljenek (mi van, ha nem lenne kedvük?), és kedves vörös hajú lányok sokszorozódjanak meg minden reggel, sőt az végképp rosszul venné ki magát, ha táncoló, boldog emberek lovas rendőrökkel való összecsapásokra kényszerülnének az idők végezetéig. De hát hol van egy Cats (The Cure, 1989), millió kiscicával, egy As (1999) millió kis George Michaellel, egy Enjoy The Silence (1990), benne Dave Gahan, koronás király? Aaliyah, szegény, semmi különöset nem csinált, csak futott egy kört a falon, amitől rögtön kíváncsi lettem, mi jöhet még. Sajnos lezuhant egy repülőgéppel. Azóta nem nagyon másznak falra. Néha azért a Heaven Street Seven óriáscsótányának is tudnék örülni, aki le-mászott a villamosról, és egy lányt kergetett a Népligetben (Mozdulj!, 2001).

 

Na, készülődgetek már napok óta, hogy írjak a Prestige-ről, erre most bejön ez.
Sikerült ismét rákattannom a Six Feet Underre, de még mindig csak a második évfolyam közepe (itt hagytam abba a Viasaton). És az egyik kedvenc szereplőm a sajnálatos módon csak két részben felbukkanó női rabbi. Amikor Nate-tel beszélgetnek, az egyik legkedvesebb része a sorozatnak, annak idején bűnös módon azt kívántam, bárcsak ejtené Brendát és vele jönne össze. És most ez van, és nézem az imdb-t, és az egy dolog, hogy szerepelt a Napfény ízében (amit ennek ellenére nem fogok újra megnézni, nem, nem, nem), de kiderült, hogy a Deadwood egyik állandója. Francba. Most már semmi sem tart vissza attól, hogy nekiálljak. Hiába van külvilág, hiába kell dolgoznom, hiába van nálam Nip/tuck 3 évfolyam, hiába minden.