Mégis mozog

Megpróbálom elmondani (és persze jónéhány poént lelövök, úgyhogy óvatosan). A tudatalattiról (vagy valami hasonlóról) szóló filmek narratívájával az a gond, hogy az ember igazából nem tudja nagyon beleélni magát - meg nem is akarja. Az elejétől fogva lehet tudni, hogy valami nincsen rendben. Egy olyan krimi, ahol nem csak annak kell kiderülni, hogy ki a gyilkos, hanem annak is, hogy mi a bűntény.
Az ilyen filmek természetszerűleg hozzák magukkal a filmkészítők azon törekvését, hogy vizuálisan növeljék a zavart, minél kifejezőbben érzékeltessék, hogy itt bizony nem valós történetet látunk, hanem tudatalattit. Azaz művészetet.
Művészet alatt természetesen a nagyközönségnek szóló filmek művészetkoncepcióját értem. Akadnak ebből jobban sikerült megoldások (legyen ez mondjuk a Harcosok klubja, még ha nem is teljesen tudatalatti), meg rosszabbul (A gépész, höhö, masiniszta). Azt leképezni, amit a tudatalattiról feltételezek, természetesen nem engedheti meg magának egy ilyen film - azt tessék a némafilmek korszakában, vagy az Ubuweben keresni. Egy közönségfilm nem állhat viszonylag szabad asszociációk halmazából, kell a történet, amin izgulhatunk. No és persze ott van a csattanó, aminek nem szabad túl triviálisnak lennie, mert az olyan, mintha a világ legfinomabb levesének elfogyasztása végén látnánk meg a csótányt a tányérban (megintcsak A gépész jut eszembe).
Marc Forsterrel, a Maradj! (Stay!) rendezőjével először a Szörnyek keringője kapcsán találkoztam, és hát ez eléggé jó kezdetnek számít (és nem csak azért, mert ekkor láttam először, hogy Heath Ledger igazán jó színész). Azután egy ideig csak fél szemmel követtem karrierjét. És egy ponton, mit sem tudva, megnéztem a Felforgatókönyv (Stranger than Fiction) című alkotást. Gondoltam, hogy jó lesz, de állam leesett, hogy vizuálisan mennyire összerakott filmről van szó. Majd láttam, hogy bizony Marc Foster nyúlt a vígjáték műfajához, és állandó operatőre, Roberto Schaefer is ott volt.
És most egyet visszalépve, végre a Stay is letudva. A tudatalatti történet viszonylag rendben letudva, nem teljesen kiszámítható a vége - habár azért az kérdés marad, hogy valaki miért más főszereplésével éli meg a saját gondolatait. A kirakós izgalmas tud maradni, csak óvatosan kóstolunk bele a pszichoanalízis nagy gondolataiba, vagy a művészettörténet alapvető kérdéseibe. Ewan McGregornál kivételesen a haja (meg a nadrágja) játsza a nagyobb szerepet, és Janeane Garofalo is csak épphogy tud nagyon rémisztően kinézni. A többiek azért a helyükön vannak. A mostanában csúcsra érő Ryan Gosling remek, Naomi Watts és Bob Hoskins is szerethető karakterek. És hát a vizualitás. Itt bizony egymásba fonódnak a rétegek, helyszínek, színek vannak és csodás belső terek, tükröződések és ismétlődések, mellékesen elhelyezett képi gegek dögivel. Csak hát az egész megmarad olyan szinten, mint a filmben elhelyezett épphogy-utalások pszichére és művészetre. A Felforgatókönyvben jó volt látni egy gyakran lenézett műfaj kiegészítőjeként. De itt, főszereplővé emelve rideg és kiszámítható. Michel Gondry sokat tudna erről a problémáról mesélni.
Szóval Marc Forster tényleg egy megbízható mesterember, néhány komoly morális kérdésfelvetéssel a zsebében. És ha a mozipénztáraknál nem is, de a DVD-eladásoknál biztosan behozza a pénzt.
Most meg éppen Magyarországon forgat ilyet.

PS.: Ha már annyit szidtam Brad Anderson alkotását (még egyszer: A gépész), akkor azért ajánlok tőle jót is, A horror mesterei - Sounds like.