Bolond nők sorozat 2.
Sade egyáltalán nem bolond, egyszerűen csakis zenélni szeret, így lehet, hogy szelíden tűri, hogy kezdetleges, jellegtelenségükben és túlzásaikban jellegzetes klipeket készítsenek a számára, amelyek gyakorlatilag köszönőviszonyban sincsenek egyedülálló muzsikájával. A legfelkavaróbb kérdés az énekesnővel kapcsolatban magyar nyelvterületen eddig nevének kiejtése lehetett, de eloszlatjuk a ködöt: helyesen "sadé", hagyományos s-sel. Ami a továbbiakban vitára ingerelhet, már akit, hogy vajon kellettek-e neki videoklipek.
Tény, hogy Sade zenéje elsősorban színpadra termett, életerős, igazi arcokat és mozdulatokat kívánó érzelemfolyam, nem pedig könnyen plánozható, tetszőleges díszletbe állítható csecsebecse, amelyik holnap leszerepel a tévében, hazamegy és él tovább a jogdíjakból.
De akkor meg minek bármi hűhó? A legjobb talán az lett volna, ha ezek a förmedvények el sem készülnek. A legjobb még talán az, ha a zenekart felteszik a színpadra és néhány egyszerű kameramozgással rögzítik, ahogy játszanak plébekre, Sade pedig énekel/tátog a csillogó mikrofonba. Amikor a Smooth Operator (1982) videóját először megláttam, próbáltam úgy tenni, mintha szórakoztatónak találnám, hogy milyen béna az egész, ehhehe, a nyolcvanas években még nem tudták, hogy kell az ilyesmit, persze… De az igazság az, hogy leírhatatlan csalódást éreztem, mert a szám hallgatásakor rendszerint kialakuló „tömény” hangulat egy csapásra konkrétan szertefoslott. (A nyelvi fordulatért örök hála Gallusz Nikolettának.) Ami hallható, annak már az első néhány taktusa bizsergeti az érzékeket. De csak bizsergetné, mert a klip idióta, drapp öltönyös B-movie hőse jelenik meg előttem mostmár mindig, meg az a vas tűzlépcső, és végképp kiábrándulok. Dermesztő a Sweetest Taboo (1985) megjelenítése is, amelyben egy olyan drasztikus, szőrös, nyáladzó pojáca a vágy tárgya, hogy csoda, hogy a tévé nem bukik előre az állványról. Könyörgöm, Sade, a nyolcvanas években is, egy finom nő!!! És nem akarom látni, hogy az általa alakított énekesnő (King of Sorrow, 1996) két koncert között, fellépőruhában gyerek vászoncipőket sikál egy lavórban!
A vizuális terror elszenvedéséért kárpótlásul csakis egyet ajánlhatok, a Lovers Live koncert-DVD-t (Arrowhead Pond, Anaheim, CA 2001. szept. 20, és Great Western Forum, Inglewood, CA, 2001. szept. 21., kiadta a SONY BMG, 2002). Nagy szeretettel: mintha jóváírná az összes eddig elvesztegetett életerő-pontokat, sokszoros élvezettel ajándékoz meg, az extrákról nem is beszélve. Semmi mellényúlás, vagy nyolc kameraállás, mind filmre, élet van a stadionban, robbanó életerő és természetesség a zenében. A fények élők, a vetített háttér, ha van, elbűvölő, és pontosan illeszkedik minden mozzanathoz. A zenekar zseniális. Sade ruhája fantasztikus, nekem is olyan kell. Az extrák között található backstage-film része, hogy a kamerával kirontanak a koncertre várakozók közé, akik elmondják, miért jöttek, és hogy mennyire be vannak sózva. Van, aki elénekli a kedvenc Sade-dalát, néhányan kórusban. Nyüzsögnek, örülnek. A zenekar tagjai hátul melegítenek, lámpaláz ellen szinkronban táncolnak egy nagy tükör előtt. Smink, ruha, körülugrálás, ásványvizek, mikroport, és kezdődhet a show, és akik aznap beneveztek, nem jöttek hiába. Az énekesnő stílusa elbűvölő, egytől egyig mindenkit totál levesz a lábáról a kedvessége, a nőiessége ereje és persze a hangja. Hiteles, őszinte, keresetlen, lényegre törő, bűbájos.
Sade, elveszlek feleségül.
