Nekem nagyon a bögyömbe van mostmár az a sok nyavalyás és nyálas ún. kritikus, akik agyba-főbe verik magukat a földhöz a Macskafogó 2. kapcsán, hogy ilyen szar, meg olyan gyenge, és csak úgy ontják az okosságot a nagy csalódásról. Úgyhogy most én mondom a tutifrankót.
Egy kultuszfilmből nem lehet se jó, se az elsőt felülmúló második részt csinálni. Úgyhogy ne úgy álljunk hozzá. Ne lepődjünk meg. Ne várjunk nagyobb durranást. Ez nem a Kill Bill 2. A miheztartás végett képzeljük el mondjuk, a Ponyvaregény 2-t, és vonjunk le tájékozott európai kultúremberhez illő következetéseket.
Alapjáraton legyünk engedékenyebbek. Ne elemezzünk. Ne ízlelgessük a poénokat (Simonyi Balázs a Filmhu cikkében a paranoia határára jutva olyan szóvicceket is elemez, amelyek nem is voltak a filmben, legalábbis észlelhető és oly mértékben zavaró szinten, ahogyan ő érzékelte, totálisan túlspannolt, vérszomjas állapotában). Ne idegeskedjünk, hogy nem olyan lesz. Ne aggódjunk, hogy olyan lesz-e. És ne trenírozzuk magunkat a nagy csalódásra, hogy utána kedvünkre fröcsöghessünk a kocsmában, a barátaink előtt és a blogon. Legyen eszünk tekintetbe venni a második részek üzleti vállalkozás voltát. Maradjunk kellemesek, befogadók és engedjük el magunkat. És akkor hirtelen a helyére kerül minden, és jól fogunk szórakozni.
Mert a Macskafogó 2. történetesen tök szórakoztató és vállalható, és semmi különös azon kívül, hogy a küldetése emlékeztetni a régvolt idők nagy mozijára. Meghajlás az alapfilm és a közönség előtt, köszönet a rajongásért, és legnagyobbrészt üzlet. Mert végre lehetőség nyílt erre Magyarországon. Mert eltelt húsz év. Talán hozzá kéne szokni a gondolathoz, hogy Cookie a suhogós tréningnadrágjában már nem fog visszamenni a balettba ugrálni. Hogy egy egér - Grabowsky - is lehet megalkuvó. Mert a dolgok változnak.
Akkor is ez a helyzet, ha az értelmiségi fanyalgás fostos macskák nyervákolásaként, elégedetlenkedve replikázik ebben a sötét éjszakában, amiben az ún. filmkritikusok botorkálnak.
