Bolond nők sorozat 1.
Megnéztem a Tori Amos Top Ten-t a tévében, és első körben azon gondolkodtam, hogy vajon mért nem szerettem meg a zenéjét abban az időben, amikor már rég Suzanne Vegát meg Republicát hallgattam, miközben a többiek Kispált. Emlékszem egy alkalomra, amikor álltam a lemezboltban, és belehallgattam a Little Earthquakes-be, de halál unalmasnak találtam, mint ahogy minden szám egyforma is rajta, valóban. A hallottak nem voltak vizualizálhatóak a számomra. Itt a blogon össze lehetne hasonlítani Tori Amost és mondjuk Suzanne Vegát, vizuális értelemben; de a Top Ten ráébresztett, hogy látványvilágban semmihez nem hasonlítható a csaj!
Tori Amos szeret mindenféle dobozokban, falmélyedésekben és egyéb biztonságos lyukakban elhelyezkedni és onnan közreműködni. Finom porcelánbaba-homloka mögött fetisiszta gondolatok – lábujjak, kezek és barokk drapériák – színes tinták és kalitkák. Egyedül a zongorája kedvéért hajlandó tágasabb terekben is megjelenni, minden más esetben előnyben részesíti, hogy valami körülhatárolja az alakját vagy az arcát, például párás ablak (Winter, 1993), fürdőkád (Crucify, 1993), ablakkeret (Cornfalke Girl, 1996), bukfencező faláda, két fehér díszletelem, amelyek mögé el is lehet bújni (Silent all These Years, 1992), lift ajtaja (Raspberry Swirl, 1998), ablak, melyet maga tör be (Pretty Good Year, 1994). Satöbbi. Tengerparti sziklák hasadékai, szűk gipszkarton alagút kivágott kis ablakokkal, babaház, lángok, visszapillantó tükör, legvégső esetben legalább osztott képernyő, a különféle maszkolt képkivágásokról nem is beszélve. A Talulá-ban (1996) sokkolóan hat két átlátszó műanyag fóliából készült orvosi szoba: egy Torinak, egy pedig a zongorának – a két főszereplő a viszontagságok után egymáshoz ér. S ha mindez nem lenne elég, valamelyik klipjében mindezek a klausztrofób motívumok kis híján egyszerre – mondhatni csőstül – jelentkeznek.
Saját magán kívül leginkább saját magával szeret a legjobban mutatkozni: visszatérő motívum önmaga megsokszorozása, vagy éppen gyermekénjének ábrázolása (Hey Jupiter, 1996; Strange Little Girl, 2001). Kivételt tesz a 1000 Oceans-ben (1999), amikor egy forgalmas city utcáján egy olyan üvegkalickából figyeli embertársait, amelyben nem tud rendesen fölegyenesedni.
A Top Ten-ben legutoljára szerepeltetett klipje (Sleeps with Butterflies, 2005) valósággal tobzódik a fent említett részletekben. A képhatárról akvarellfesték jelleggel burjánzó növényi motívumok térhatásúan fogják közre a fekete ruhás énekesnőt, akit fejjel lefelé belógva adjusztál fehér ruhás tükörképe. Aztán egyforma ruhában kábé egymásnak integetnek két külön „lemaszkolt” körből. Itt úgy tűnik, mindenkinek van külön hintája.
A szövegekből a legritkább esetben értek meg valamit, ami elég gáz, de ez van (pedig több külföldi forrás is megerősíti, hogy értek legalább angolul), viszont szerintem szöveggel vagy szöveg nélkül is eléggé leterhelő élmény a Tori Amos klipek nagy része. Emiatt lehet érdekes az általam mind közül a legbizarrabbnak érzett A Sorta Fairytale (2003), amely bár elsőre kifejezetten ijesztő, mégis egy követhető történet. Úgy döntöttem, ez a klip vetekszik az All is Full of Love-val, ha értitek, miről beszélek. Persze túl szentimentális is vagyok. A klip fent van az IMDb-n, rendezője bizonyos Sanji. Esetleg Sanyi. Akárhogy is hívják, köszönjük neki! Amúgy, ha valakinek nem tűnt volna fel, a korai Amos-klipek mindegyike érzésre is ugyanahhoz a rendezőhöz tartozik (Cindy Palmano).
Tori minden értelemben halad a korral egyébként, új rendezők, vfx, festék és állandóan frissülő honlap, rajta olyan érdekességekkel, mint a Big Wheel Music Video Contest. Hoppá! A verseny lényege volt, hogy énekesnőnk beült zongorájával egy green boxba, lenyomta a számot, majd odadobta a srácoknak: lehet próbálni. A győztest július 23-án hirdették ki, itt a link. A biztonság kedvéért készült egy „eredeti” klip is a Big Wheel-hez, szerintem a versenydarab érdekesebb. De azért ilyen még nem volt! A futottak még kategóriában valaki például a saját családja történetét úsztatja Tori Amos mögött fényképeken, meg ilyenek.
Tori Amos új mániája a paróka. Amit eddig kifelejtettem, hogy vizualitása alapvető része, hogy mindig teljesen máshogy néz ki, van, hogy keresgélni kell az arcvonásait a parókák és festékek alatt. Ha már kimerészkedik a nyílt térbe, legalább továbbra is keretezi őt valami. Az arcát. De milyen határozottan! Kaméleonnő, aki valahogy mindig ugyanaz. Mert szerencsére az orrát ezer közül is felismerni.
